5. KEZES KŐ
Mikor
ezt a sárgás-barna
terméskövet az Istenhegyen nyújtózkodó utcán,
az egyik kukatároló kerítése mellett
megpillantottam,
tudtam (reméltem),
egyszer majd eljön az ideje,
s akkor hét-nyolc kilóját
hazacipelem,
asztalom közepére helyezem,
és a Van Gogh márkájúakkal
sárga-piros,
öt ujjszerűvel toldott
tenyérformát mázolok rá és ráírom: „kezes kő”.
Már meg is történt.
Ha szülök netán valamit róla vagy mellé,
vagy hozzá, ez lesz a címe.
Idáig tart a fölvezetése.
Itt kezdődik a kifejtése.
Próbálok eljutni passziózásom mélyrétegébe,
hol a festésből írás lesz,
mert szeretnék a végére járni,
ugyanaz a jelentés más formában is lehetséges-e?
Ahogy aztán a szövegképpel együtt ringatózom
hangzataimban,
megpendül bennem hirtelen
egy valahonnani sejtelem:
a kezes kővel nem azt kellene ki- és megfejtenem,
mi az,
hogy „ugyanaz a jelentés”,
annyira más-e a szó meg a kő,
vagy hordozó-vivő
szerepkörben ágál csupán mindkettő?
S ha így, akkor a „csupán”
mit jelent?
Hogyan nézzem a „kezes kő”-képet:
mihez képest? Vállalhatok-e
érte kezességet
„egyáltalán”, ha a visszakérdezés
abbahagyhatatlan,
de nem visz sehova
a kampós bottal bicegő mondatok sora?
az illusztráció a szerző festménye | horgas.org
