Ez ismét azon dolgok egyike, amelyekkel szemben rendre alulmaradok. Alighanem mindenki ismer efféle „vakfoltokat”, amikkel sehogyan sem képes zöldágra vergődni, már ha egyáltalán megpróbálkozik vele; ezeket a helyzeteket kellő önismerettel már messziről kerüli az ember, önismeret hiányában pedig körömszakadtáig tagadja, hogy valaha is előfordult volna ilyesmi vele. Léteznek kellemetlenebb, egyenesen kínos, és látszólag ártalmatlan változatai: ha tizedszerre követem el ugyanazt a kisszerű gazságot, vagy kerülöm el a kényelmetlen szembesülést, ha századszorra mentem magam ugyanazzal az olcsó kifogással, vagy ha ugyanúgy mulasztok el megtenni egy lépést, mint már annyiszor.

Látszólag ártalmatlan esetlenség, ha elrontom, elfelejtem, összetöröm, elégetem; ha elkezdem, de be már nem fejezem, halogatom, másra bízom, összecsapom, vagy egyszerűen csak feladom. Apróságok, amik még csak nem is jellemhibák. Sunyiság, ami nem megy gazemberség-számba, és látszólag senkinek sem árt. De ha az ember közelebbről szemügyre veszi ezeket, cseppet sem mutatnak hízelgő képet.

Miért lenne például baj, hogy sohasem voltam képes határidőnaplót vezetni? Amúgy olyanok a napjaim, mintha több doboz kirakósjáték összekevert tartalmából igyekeznék kirakni egy tűrhetően értelmes képet, és makacsul keresném az eltérő színű, mintázatú és témájú darabkák kapcsolódási pontjait – ennek ismeretében pedig alighanem könnyebbséget jelentene valamiféle szép, átlátható és akkurátus rendszer, amely segít, hogy legalább az összeérő napok felületén aránylag zökkenőmentesen tudjam a darabokat egymás mellé helyezni. Sokféle módszerrel próbálkoztam a sokféleség megszelídítésére, és nem panaszképpen mondom, de egyik sem volt különösebben sikeres.

Egy barátságos, szerény, kézbe simuló, egyetlen pillantással átfogható naptár ügyesen összehangolná a szétfutó feladatokat – gondolná naivan az ember, bár még ahhoz is szükséges némi tartás, hogy az ember előhalássza, kinyissa, beleírja, és azután se feledkezzen meg róla tüstént, hanem ismét kikotorja, fellapozza, ellenőrizze, kipipálja. A gondosság és akkurátusság ezek szerint elsősorban nem a naptár, hanem a gazdája ismérve volna. Pedig a füzetek, irkák, naptárak, naplók, üres lapok iránti olthatatlan vonzalmam – gondolná ismét naivan az ember – akár még segíthetnének is egy kidolgozott napirend felállításában és betartásában. A bökkenő, hogy a vonzalom kimondottan az üres lapoknak és irkáknak szól, és semmi esetre sem a kötött, kényszerű, ráadásul az írott szó erejével súlyosbított teendőknek.

Egy ideje minden év elején kísérletet teszek egy határidőnapló beszerzésére, mert úgy gondoltam, bizonyára a nem megfelelő formátum teszi, hogy a naplók nem válnak be – csak mostanában kezdem belátni, hogy sokkal inkább a nem megfelelő használat lehet az oka. Ezekbe az irkákba ugyanis az égvilágon minden bekerül, kivéve a programokat és határidőket: ötletek, szófordulatok, idézetek, impressziók, expressziók, leltári számok, komplett homíliák és ad hoc ornamentikák, de csak elvétve olyasvalami, ami igazán praktikus. Időnkint azzal áltatom magam, hogy az agyam bizonyára ellustulna, memóriám pedig szembetűnő hanyatlásnak indulna, ha már erre, azaz időpontok és határidők bevésésére sem használnám, ezért lustaságom voltaképp karakán kiállás az ars memoriae tiszteletreméltó hagyománya mellett, következetesen végigvitt elmetréning. Persze, hogy nem az. Sajnos valószínűbb, hogy annyira kényszeredetten vagyok csak hajlandó tudomást venni a kívánalmak és kötelességek szövevényéről, hogy az időt is sajnálom följegyezésükre.

Bezzeg, ha mindent nekem kéne csinálnom, amit muszáj – mondják a velem élők –, mindjárt nem kérkednék az ars memoriae-vel, és sürgősen egy jó vastag regiszter után néznék. Mindent, úgy mint: befizetni, elvinni, szervizelni, beszerezni, aztán kifizetni, áthozni, kiadni, megint szervizelni, föltenni, kitölteni, megkérni, kicserélni, és így tovább, olyan igékkel bezárólag, amilyeneket elképzelni sem tudok. Akkor aztán rám szakadna a valóság. Én meg állhatnék a romok között – vagy a saját romjaim, vagy a valóság romjai közt –, és attól tartok édesmindegy, hogy közben mekkora, mennyire kézbe simuló, és milyen színezetű regiszterrel, vagy esetleg anélkül nézném végig a hétköznapok gyors entrópiáját. Egy szerencsém van csak: hogy a körülöttem lévők még szeretnek annyira, hogy elhárítottak minden közvetlen veszélyt, és eddig valahogy mégsem szakadt rám ez a követhetetlen, riasztó és szépséges egész.

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban