Igaz, régen volt, de mégiscsak megesett, hogy hétvégéken rózsaszín babakocsiban tologattam csemetémet – körbe-körbe a tágas lakótelepen. Életem legboldogabb, leginkább kiegyensúlyozott korszakában. A sima utakon zökkenés nélkül guruló apró kerekek hangja minden gondot kisöpört fejemből, és a szürke téglatestházak szimmetriája is megnyugtatott. A levegőztetés végén rendszerint betértünk az elkerített, uniós támogatással felújított, modernizált játszótérre. Néztem a fából készült mászókákon, kislovakon, a kéttornyos vár körül, a homokozóban, hintán hancurozó gyerekeket – és anyukáikat.
Eleinte különösen éreztem magam, mert egy zárt, már-már ellenségesnek tűnő, mindenesetre tartózkodó közegbe érkeztem, amelyik visszahúzódott bátortalan beszélgetés-kezdeményezéseimre. A játszótéri anyukák szinte egységfrontba tömörültek, és nemigen hagytak rést pajzsukon. De idővel mégiscsak felengedtek. A szoptatási-, pelenkacserélési problémákba ugyan nem vontak be (kimaradtam például az optimális alvásidő-projektből is), de tanúskodtam, mert bepillantást nyerhettem különös világukba – s ez a konzervatívnak tetsző világ csupa készség volt a változásokra. Az anyukák sohasem hátra, mindig előre tekintettek, akár az Északnyugati Átjárót kereső Franklin-hajó orrárboca.
Lelkesen fogadták az új kezdeményezéseket, és látható örömmel tudattak egy-egy sikeres módszert. A Danone joghurt alkalmasságáról folyó pezsgő vitára a mai napig (tizenöt év után is) jól emlékszem. Kinőtt rucik cseréltek gazdát, alig használt cipők és rugdalózók leltek új, hálás tulajdonosra. „Anyukatársaim” nem mulasztották el, hogy figyelmeztessenek az időjárásra, és nemegyszer az ő praktikus tanácsaiknak köszönhetően megúsztuk a zuhét. A csevegések légköre tárgyilagos, bizakodó maradt, miközben pártok jöttek, kormányok mentek (lányom profi csúszdás lett, s már szűkszavúan ő látta el tanácsokkal a rugós koson ügyetlenkedőket vagy a libikóka szerelmeseit is) – a játszótérre sohasem borult a nézeteltérések sötét árnyéka.
Ezért hökkentem meg a Hoffmann Rózsa államtitkár asszony legutóbbi felháborító, a kéttannyelvű iskolák megfúrását előkészítő nyilatkozatát bíráló cikk egy mondatán: „A Hoffmann Rózsa alatt működő oktatáspolitika legújabb tervezete egyes játszótéri anyukák beszélgetéseinek színvonalát tükrözi.”
Ez súlyos tévedés. A játszótéri anyukák nevében tiltakozom. Míg a kormányzat hetet-havat összehordva, kapkodva és szánalmasan erőlködve; a „magyarázom a bizonyítványom” stílusához hajazó módon igyekszik a sok léket kapott magyar oktatásügyet mihamarabb a tengerfenékre küldeni (s teszi mindezt a vészjóslóan visszhangzó „nemzeti” frazeológia eszközeivel), egy dologról végképp megfeledkezik, amiről mi, mindenkori játszótéri anyukák, sohasem. A gyerekről.
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
