Édes Kelemenem!
Nem várok tovább a Ked válaszára, hanem íráshoz látok, mert meg kell osztanom valakivel emlékeim terhét, mellyek – mint előző izenetemben írtam – ólomsúllyal nehezednek rám, megfúlok, ha ki nem beszélem őket, még azon áron is, hogy ezekről szóló híradásaimból amúgy olvasatlanul fidibuszt csinál, s azok pipája füstjével szétoszolnak a semmibe.
Most ama őspark közepén álló, kastélyból lett kórodában történtek emléke nyomaszt, hová tüdőmet vizsgálgatni küldtek, és valaha a Gerliczy bárók tulajdonlották, kiknél egyik szépapám kertészként szolgált, és bizonytalan családi históriák szerént ő telepítette volna a hét hektáros arborétum első fáit a mocsári tölgyes kivételével, mert az már akkor ott nőtt vadon a Tisza és Maros közeli szögelleténél. A Gerliczyek – akkori java Aristocratáink szokása szerint – utazásaikból ritka magvakkal, hajtásokkal, nemes fenyőfélék tobozaival tértek haza, s szépapámnak kelle ezen szaporítóanyagokból életerős, a honi climát is tűrő egzótákat nevelni.
Midőn jobban levék, estvéimet a caniculai forróság enyhültén a tágas erkélyen múlattam más asszonyságok társaságában, és nemigen figyelve érdektelen társalgásikra, a közelben álló órjás, laza ágaival bókoló cédrust faggattam a múlt időkről, s a fölötte elúszó holdsajkát néztem, melyben – mint tudva lévő – Szent Dávid hegedül. Ez égi zenész minden bizonnyal látta faültető szépapámat, kitől – bár csupán harmincketted részemnek őse – a fák iránti mély vonzódásom nagyobbik részét öröklém.
Az asszonyságok csoportosulása eközben többször is hangos nevetésre fakadt, ezért magamat megosztván múlt és jelen között, hallgatni kezdtem a beszélőt, ki pár éve még gazdálkodott az urával. Borjakat neveltek, kecskéket, anyakocákat tartottak, gyakran két-három tucat disznót hizlaltak, nyüzsgött, tobzódott a lét körülöttük.
Sovány, barna teremtés volt, ifjabb a többinél, talán ha betöltötte a hatvanat, és bizonyosan más vidékről került ide, mert nem ö-zött, mint az idevalósiak, szinte Kazinczy nyelvét beszélte, és iskolázottabbnak is tűnt a többinél.
Épp azt panaszlotta, hogy fel kellett hagyni az állattartással, ma már nem éri meg, különben se bírnánk erővel, pedig szerettük csinálni, a jószág körül mindig történt valami. Példának a kannibál disznók esetjét hozta fel, mert tudják, megesik ám, hogy a hizlalásra fogott süldők egymásnak esnek, hiába van megdrótozva az orruk. Hány éjjel ébredtünk az urammal a szörnyű hangzavarra, maguk nem tudják, milyen az, amikor harminc malac visít egyszerre. El nem tudtuk képzelni, mi történhetett. Rókák? Farkasok? Tolvajok? Az uram fejszével óvakodott előre, én meg a konyhai bárddal utána, de kinn csak a disznókat találtuk.
Szép, nagy kibetonozott ólban tartottuk őket, olyan tiszta volt, mint egy patika, de akkor az egész úszott a vérben, mert a malacok egymás farkát harapták, muszáj volt éjfélkor moslékot keverni nekik, csak úgy bírtuk szétválasztani őket. Pár nap múlva kezdődött elölről, harapták-marták a másik farkát, és akárkit kérdeztünk, még az öreg gazdák se hallottak ilyent. Mit volt mit tenni, kihívtuk Gubát, a lódoktort, de az is csak a fejit vakarta, és azt a tanácsot adta – nem fogják elhinni, mi se hittünk a fülünknek – hogy kenjük be (már megbocsásson Ked, hogy megismétlem a Guba-féle szer nevét, de a jó kedélyű asszonyság is így mondta) kutyaszarral a malacok farkát. Hát mi megcsináltuk azt is, képzelhetik, hogy röhögtek a szomszédok, mikor kutyagumit kértünk tőlük, mert akkor éppen csak egy kölyökkutyánk volt.
Jó elbeszélő volt ez a fiatalabb asszonyság, oda kellett figyelni rá, és észre se vettük, hogy bár fel-felnevet ő is, kapkodja közben a levegőt, és amikor idáig ért meg kellett állnia, mert úgy rázta a köhögés, hogy – mint magyarázta – az orra vére is eleredt, zsebkendőjén általütött a sötétben feketének látszó folt. Amikor véget ért a roham, már nem tért vissza a vidámság az arcára, de mi nem állottuk meg kacagás nélkül, amikor azt hallgattuk, hogy kenegette árokírral a hízóik farkát, mely therápia, mint várható volt, kutyaszart se ért. Végül a tápkereskedő segített a bajukon, fehérjehiányuk van a maguk disznainak, mondta, húslisztet köll adni nekik. Igaza volt, ettől vége szakadt a kannibalizmusnak.
Másnap eggyel kevesebben, szótlanul ültünk az ezer tücsökhangra bomló sötétségben, senkinek nem volt kedve nevetni. A jókedélyű asszonyságra gondoltunk, akit másik kórodába küldtek, mert kannibál betegség kezdette el falni a tüdejét.
Öcsémuram nem tudja elképzelni, milyen mély szomorúság örvénylett addig vidáman hunyorgó szemében, mikor elköszönt, és a Ked nénje – hiába ért meg annyi éveket – nem tudott bölcsebbet mondani, mint hogy gondol majd rá. Gondoljon Ked is, ha netán továbbadja a kannibál malacok históriáját, és mondjon egy rövid fohászt érette, hátha az Egek Ura visszaadja jóízű nevetését.
Ebben, s mihamarabbi levelében bizakodva küldi atyafiságos szeretetét Kednek
édes Nénje
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
