Jaj, gyönyörű ez a nap! Serkedt vér sós ize számon.
Nyújtja a fényre, beteg ujjaiként, remegő
termését a liget repkénye. A fény fölemelte
könnyü ezüst tálként – isteni lány – e zömök
vén Földet, föl a csöndbe, az éteri béke övébe.
Jaj, kirepeszti tüdőnk! szüz magasokba röpít!
Nyomd a szivedre kezed: boldog vagy-e végre, halandó?
Ez az öröm, nem egyéb; ennyi, – a többi csalás.
(illusztráció: Szobotka Imre | SZÁNTÓFÖLDEK)
A vers és a jegyzet megjelent a FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiában | Liget, 2012
microsite képekkel és zenével itt
„Felnőttem, akárcsak a gomba, / nem nőttem a társadalomba; / ki-kihajlok, mint a goromba / szál a takács szép szőttibe vonva”, írta Csanádi Imre 1938-ban Négysoros című versében, s néhány év múlva a második világháború végjátékában át kellett élnie, hogy mint sehova nem illő szál – számos sorstársával együtt – ő is kihull a kor szövetéből. 1944 utolsó hónapjaiban katonaszökevényként bujkált, a szovjet csapatok érkezését szülőfaluja, Zámoly bikaistállójában élte át, hogy aztán hadifogolyként Ukrajnába hurcolják a rabszolgatartó társadalomig visszahátráló sztálini politika egyik, állati körülményeket teremtő kényszermunkatáborába, ahonnan csak 1948-ban szabadult, természetesen a hallgatás terhével.
A címbeli intermezzó jelentése fájdalmasabb, ha tudjuk, hogy ezt a versét 1944. szeptember 8-án írta. Disztichonokba kapaszkodó klasszicizáló hajlama és hányatott sorsa Radnótit juttatja eszünkbe. Ő akkor Bor mellett épített sáncot munkaszolgálatosként, s két hónappal halála előtt azt írta hitveséhez: „szemed kékjét csodáltam épp az égen”.
Csanádi sem tudta pontosan, miért olyan fontos, hogy egy önfeledt perc váratlan örömét papírra vesse. Feltehetőleg sejtette, hogy rettenetes kataklizma következik. Egy év múlva a munkatáborban hasonló élményekre emlékezve írhatta szülőhazájához, az „elhagyott, édes országhoz” Berdicsevi nyírfák című versében: „Utolérsz álmainkban, / vagy tévesztő varázslat, / jóízed mondhatatlan, / sajdító látomás vagy.”
ÁCS JÓZSEF
