Fokozható-e a csend? Például így: dupla csend. Közvetítik-e a hallójáratok membránjai ezt a fokozást? S ha igen, mi akadályozza, hogy még teljesebb csendekről – három-, négy- és akárhányszoros csendekről beszéljünk?

A bronzérmék és a domborművek csendje sokszoros. Tömör, ellentmondást nem tűrő. A kútmély csendje például szimpla csend; álmodó, sötét és hangtalan, de ha kavicsot ejtesz belé, megreped. A bronzérmék hallgatása mély, a fémbe vésett vonalakat szinte elnyeli a súlyos anyag. Az ábrát bekebelezi az érc.

Nézem, de a férfifejet ábrázoló dombormű nem szól hozzám – semmiképp sem úgy, mint egy festett portré. Az olaj- vagy pasztell figura vitapartner lehet, az arc vonalai asszociációkat keltenek, a kép beszél a ráma határáig. A bronz dombormű azonban kijelent. Vaskossága az ábrázolás meghatározottságáról is szól. Következtetése kikezdhetetlen. Földmélyi csend ez, mintha az érc a művész kezenyomát visszaszármaztatná a bányamélybe.

A szobor is kemény, néha mozdíthatatlan, de a szobor elevennek hat, sőt, zajosnak. Bronzgörbületei feleselnek, dimenziói kihívóak. Háta és oldala van, szinte lélegzik, mert köztereken és falak között áll. A dombormű ércalakja viszont a csendek csendjét közvetíti: művész és anyag hallgatólagos egyezségét.

Miért éppen a csend?

A bronz elnyeli a hangot, magába temeti. Nem lehet módosítani vagy átértékelni. A lényeg megállapíttatott és bronzba öntetett.

Hát a harangok?

A bronzból öntött, lomha, lassúdad kongás. A szélesedő serlegek. A embersúly nehezékével, köteleken mozgásba hozott tonnányi súlyok. A bronz úgyszólván „személyiséget vált”, mikor harangként szól – imádkozáshoz szólít. Vagy időt mond, tűzoltásra riaszt. Tevékenységre hív – a bányamélyből vett érc hangot ad. A harang bronzmasszája hirdet – istenközelien zeng-bong-zúg. Székesegyházban vagy falusi templomokban.

Éremművész és harangöntő – egy úr szolgái. Gondolom egy érme-tárlaton, harangzúgás közben.

illusztráció: Auguste Rodin | A pokol kapuja

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban