Gyerekkorom
homályából
újra meg újra
előbukkanó emlékképem
a bakterházzal szomszédos tanya gazdáját
mutogatja éppen készségesen –
meglehet,
spekuláció következménye csupán,
mert értelemképzést kínál
kezdet és folytatás vibráló sávjában,
időszerűt;
alig sejtem, mifélét;
egymáshoz mi közünk lehetne, ha akkor sem volt semmi?
A szájában
örökké
pipát
lógató
Vitéz B.-vel
(a címet és a pár hold földet háborús hőstetteiért kapta és
olyan
peckesen,
bár sántítva,
kacsázva
járt-kelt,
mintha masírozna,
vállán koszlott birkabőr-bekecs,
fején sildes, fekete posztósapka,
lábán térdig érő, fekete csizma) –
egyetlen szót nem váltottunk soha,
és a föl-föl-
villanó képen is
úgy látom most,
ahogy hat-hétéves koromban,
mikor késő nyári délutánokon, inkább estefelé,
mentem vele az erdőn át a csordával hazatérő két tehenünk elé;
Vitéz B. előttem vonult pár lépéssel,
arcából semmit sem láttam, a pipából is csak a füstöt,
s éreztem a bűzt, hallottam a lépteire meg-megrottyanó alfelét,
nem mertem érteni, mi az,
hozzá tartozott,
a vénség ijesztő héja volt,
mint a csizma, a bekecs, a sapka –
szerencse, hogy
történetem kezdeteinek dokumentumai közé furakodva
csak a látvánnyal operál és a fülemet traktálja,
szaglásomra nem támad;
mit akar tőlem?
Hangoztassam: estefelé
mentünk együtt a tehenek elé?
Rakosgassam szavaimat sorba és soraimat
lassan,
lassan addig tologassam és huzigáljam,
míg megkérdezhetem:
mert mindezt most olyan öregen teszem,
mint ő volt akkor,
jelent-e ez a szó-játék valamit? S ha igen, mit? Vagy semmit sem?
Vagy tudhatatlan
az egész, és kérdezhetetlen?
Az is, hogy miféle egész,
és minek?
