Anyu azt mondta, ne aggódjak, mer’hogy a kutya biztosan csak elcsavargott, meg hogy egy tízéves fiú nem féljen már mindentől, a bátyám, pedig csak három évvel idősebb nálam, erősen ráütött a fejemre és kinevetett. Én tudom, hogy a kutya nem szokott csavarogni, hiába nincs kerítés, se semmi, nem megy sehová, lefekszik a fa alá… a hangját se hallottam egész délután. Esteledik. A hegyekről sötétség hömpölyög. Ha kinézek a konyhaablakon, az udvarból alig látok valamit. Kicsi lett minden.
Legszívesebben megkérném anyut, kapcsoljuk le a villanyt vagy engedjük le a redőnyt, de anyu a szomszédban van, krumplit pucol, hogy cserébe paprikás krumplit hozzon vacsorára, redőnyünk meg nincs. Magamtól nem merem lekapcsolni a villanyt. Igaz, alig van valami fénye, de muszáj, mert… félek a sötétben. A villany miattam van. Anyu azt is mondta, ha kell, börtönbe megy, de nem engedi, hogy lekapcsolják, Flórián bácsi egy kampót szerzett, azt kell átvetni a dróton, meg még valamit kell csinálni, hogy ingyen legyen az áram. Nem érdekel. A Fekete Ember úgyis eljön értem.
Tavaly már itt járt a faluban, csak nem talált meg, mert elbújtam az ágy alá, a kutya őrülten ugatott, összefutott a falu, és elkergették azt az embert. De akkor még sokan voltak itthon, nem mentek dolgozni, anyu szerint még volt egy kis tartalék, de mára elfogyott minden, és a falu üres, Flórián bácsi őrzi a nagy nyárfa alól, a sámliról, nehogy baj legyen… ugyan, ki lopna el tőlünk bármit, harsogja, amikor szerez bort, kódistól mit lehet lopni?… Most hallgat ő is, nincs bor. Nincs kutya, a bátyám sincs, de őróla legalább tudom, hogy nemsokára hazajön, mert, akárhogy tagadja, ő is fél a Fekete Embertől.
Furcsa, de akkora a csend, hogy nem hallok semmit.
Az udvaron a kutyalábas zörög. Semmi. Az ajtót se zárhatom be, mert nincs rajta zár. A kilincs letört, csak az imádság tartja, mondaná anyu, ha itthon lenne. Mennyi ideig tart megpucolni egy vödör krumplit, megfőzni és hazahozni? Hogy megenni mennyi, azt tudom. Egy perc, vagy annak a fele.
Tavaly a Fekete Ember megijedt, amikor a falu rátámadt – gyávák ezek, mint a patkányok, mondta Flórián bácsi, és lemászott a sámliról, hogy a két kezén bekússzon a házba (nincs lába, levágta a vonat) –, de most sötét van, csend.
Az árnyékok eltakarják, felmázolják a falra, a sufnitetőre, nesztelenül lép, a csend sűrű, mint a ragasztó, elnyeli bakancsának kopogását, amit gyakran hallok az ágyamban, sőt, a bátyám is hallja, pedig egyedül vagyunk, a kutya és a holdsugár némán fekszik a küszöbön.
Nem félek, nem félek.
Mintha csaholnának a sarkon. Flórián bácsi mindjárt rázendít. Anyu az utolsó krumplit dobja a tálkába, a többi már rotyog a fazékban. A bátyám átmászik a hátsó kerítésen. A Fekete Ember visszatér.
fotó | hvg.hu
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
