Egy nyárról itt rekedt
öreg légy
röpdös köröskörül a szobában,
enyhén zakkant, napról napra nehézkesebb –
ma délután
a gyümölcsös tálon elfekvő késre telepedett,
odatapadt, s mikor rálegyintettem,
ezt ne tedd,
meg se moccant a süket,
úgy kellett leráznom a pengéről.
Sértetten zizzent aztán és cikcakkos vonalakat huzigált
orrom előtt a levegőben;
maradj, csaptam feléje,
mert agyon talállak ütni.
Kínos volt elgondolni, hogy mégis kímélem,
éljen, amíg él, nem törődöm vele,
nem lesz a versem házi legye,
analógiákat petéző – máris az;
én meg témám késére tapadva
hagyom életre kelni,
legyen
légyzümmögéses paralella az egész,
belehallva-hullva
a november végi délután duruzsuló dallamaiba.
Már elég. Mindig ez a vég(e),
kétértelműségbe burkolózik a leírható.
Vagy mégse?
Az idő közben lohol, nem érni utol.
Már itt a tél és mindjárt esik a hó.
