Mostanság tonnaszám vándorol zúzdába (vagy a gyűjtőkre gondolva az értékesíthetőség hol csalfa, hol mégis megalapozott reményében az online antikváriumokba) a rendszerváltás előtti évtizedek kiadványtermésének az a jó ideje már amúgy is a raktárak legmélyére száműzött része, amelyet az állomány-apasztás tábornokai és tisztjei – legtöbbször persze: helyesen – elavultnak vagy használhatatlannak minősítenek.
Abban a különös élményben már keveseknek lehet része, hogy tízezresével látja együtt a halálba masírozó könyvek ármádiáit. Mint a fa odvából leselkedő Bornemissza Gergő előtt a törökök, úgy vonulnak piros és szürke ruhájukban egykorvolt pártvezetőink valamikor reprezentatívnak számító beszéd-gyűjteményeinek még mindig peckes alegységei, MSZMP és MDP kongresszusok kiadásig jutó vastag jegyzőkönyveinek fáradt hadtáp-szakaszai, meg a szocialista realizmus szovjet és magyar irányregényeinek itt-ott érdekes színeket megvillantó rohamosztagai. De ezek igazából csak kisebb létszámú, bármily nevezetes és emlékezetes csapatok. A legnagyobb tömeget a puritán kivitelű, sok kiadást megért tankönyvek, segédanyagok, brosúrák, tájékoztatók végeláthatatlan sorban, nagy összevisszasággal dülöngélő gyalogsága teszi ki.
A sorból időnként kiugrik egy-egy könyvharcos, akiről villámgyorsan el kell dönteni, hogy képvisel-e valamilyen értéket. Ennek szépen megtervezett a borítója, igényes tipográfiával. Amaz érdekes témáról szól, ismeretterjesztő módon, de már háromszor átírta minden sorát az adott tudományterület sok új, friss fejleménye.
Egyszer csak kilép, megáll előttem, és néz, néz mereven egy 1974-es kiadású piros-fehér könyvecske, a Munkaügyi Minisztérium Szakoktatási Pedagógiai Intézetének kiadványa, a Módszertani utmutató (sic) a Reszelési módok, csavarmenetek készítése c. téma oktatásához. Szerzők: Felföldi L., Merena F., Romhányi A.
Hát veled meg mi legyen, katona? Miért nem küldtelek azonnal vissza, mint a többit, százból kilencvenkilenc esetben? Semmi figyelemre méltó nincsen rajtad. Az a kérdés ütött talán szöget a fejembe, hogy vajon az információs társadalomban oktatják-e még a reszelést és a csavarmenet-készítést? És ha igen, a mostani korszerű eszközök mellett mikor, miért, hogyan és kinek lehet szüksége elemi ismeretekre ebből a tudásvilágból? S ha véletlenül Digitália valamilyen rövidzárlatának következtében a korszerű masinákba és automatikus gyártási folyamatokba fagyott csavaripari szaktudás eltűnne, vajon a „manuális idők” egy régebbi állapota visszaállítható vagy újra felfedezhető lenne-e? És milyen könyvek vagy dokumentumok révén?
Arról volna szó, hogy érdekes és izgalmas a háromszintűséged? Van, ugye, a gyakorlati szakismeret, amihez képest annak oktatása már egészen más. És az, hogy az oktatóknak miként segítünk, hogy didaktikailag megfelelően felvértezve tanítsanak, már egy harmadik. Ha egyszer, valaha, a csavarmenet-készítésnek jelentősége lehet még, akkor annak is marad értelme, hogy megfelelően oktassuk azt. Az oktatásmódszertanba is tudás fagy bele, ugyanúgy a kulturális örökség és a nemzeti múlt része, mint a mesterségek meg a nemzedékeken keresztül kimunkált kézműves praktikák maguk. Akkor is, ha nem lesz digitális rövidzárlat.
Vagy csak az a nyugtalanító érzés bénított meg egy pillanatra, hogy a kijelölt könyvtárakban továbbra is rendelkezésre állhatnak majd támpéldányok, s bár ennek a darabnak a pusztulásával még nem veszik el a benne foglalt tudás, csak azok számára létezik majd, immár örökké, akik eleve tudnak róla és kifejezetten keresik? Véletlenül már soha, senki nem fogja kézbe venni az ilyen és ehhez hasonló könyveket, hogy annak függvényében, ami éppen a fejében jár és a szívében történik, eltöprengjen vagy megütközzön valamin, ami vagy fontos, vagy nem.
Ég veled, legyen szép az utolsó utad, bajtárs.
Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban
