Röhögő senkik, balkörmű gazok, azok,
ezek, akkor, most, jöjj, jó öreg ritmusom,
segíts! Hajdani társak árulását legalább
egy bökversben, alkalmi rájátszásban,
ahogy Tóth Árpád is tette, kimondjam itt,
hogy tudom, érzem, és érteni is vélem,
nincs semmi komplikáció, ellentmondás
a csörtető közönségességben: bűzlik,
csuklik, politikainak titulálja
magát, de kibú a hiú szög a zsákból,
kirí és kibukik, kilökik, kimászik,
lábra áll és nevesül, odasül, tapad,
vén lírikus homlokára címkét ragaszt,
a jobboldal jelentős költője vagy!
Ő meg hagyja, hordja, hiszi? Nem akarok
belegondolni, emlékezni, nincs tétje,
mije: van – Még szeptember: van. Tűz rám a nap,
az ősz derűs közönye még lankadatlan
ma is, mintha semmit se látna, úgy tesz-
vesz. Álmatagon és ráérősen telik.
