Liget 1998/4 | Lányi András - THE MEDIA IS THE MESS
A televízió mindenekelőtt azért hazudik, mert egy olyan civilizációs állapot paradigmatikus leleménye, amely az igazság mibenléte felől mélységes bizonytalanságban van – s jó oka van rá, hogy ezt a bizonytalanságot fenntartsa, sőt, ünnepelje mint az individuális szabadság biztosítékát.
Hajlama a hazugságra, a technikai képmás természetében rejlik. Nem azért hazudik, mert valami mást állít, mint ami van, hanem azért hazudik, mert csak az van, amit állít. Azt állítja, hogy semmit sem állít: eltünteti a kép jeltermészetét és a tulajdonított értelmek alternativitását.
És mindenképpen hazudik, mert a világot hírértékén adja és veszi. A hírértéknek pedig a hír igazságához, kulturális, szociális, erkölcsi vagy esztétikai értékéhez nincs köze. A hírérték az adott esemény mint műsorszám feltételezett (azaz a tetszési indexek önbeteljesítő próféciáitól eleve eltorzított) élvezeti értékével egyenesen arányos reklámhordozó potenciál, illetve az adott hír előállítási költségeinek hányadosa, pénzben kifejezve. Egy televízió akkor működik hatékonyan, ha maximalizálni képes egységnyi műsoridejének hírértékét. Ez más szóval azt jelenti, hogy a televízióban semmire sincs idő.
Akár szórakozást, akár tájékoztatást kínál, a műsorgyár a világ dolgainak eredeti értelmükből kiforgatott, további megfontolást nem igénylő, azonnal ható kivonatával dolgozik. A világ a televízióban: illusztráció egy civilizációs állapot önigazoló önábrázolásához, amelyben a műsorrend teremti és pótolja az értékrendet, világos különbséget téve fontos (azaz erősen nézett), illetve említésre sem méltó, érdektelen események között; kívánatos, nemkívánatos és főműsoridőben kívánatos műsorszámok, témák és élvezetek között.
Csak a leglaposabb leegyszerűsítés, a legkihegyezettebb poén, a legkönnyebben megjegyezhető hazugság tarthat igényt sikerre a televízióban. Nem arra tudniillik, hogy a közönség figyelmére méltassa, hanem hogy a közfigyelem befolyásolásának technológusai egy beszédmódot tévékonformnak találjanak. Alkalmasnak arra, hogy a figyelmetlenségre szoktatott nézővel elhitesse, hogy szórakoztatják vagy éppen tájékoztatják valamiről. Még pontosabban: alkalmasnak, hogy elnyerje a nézettségi indexre spekuláló hirdetők tetszésére spekuláló televíziós társaságok tetszését.
A televízió hazudik, amikor pártatlannak tünteti fel magát. Pártatlansága nem egyéb, mint a pillanatnyi politikai, üzleti és művészeti konjunktúrák felerősített visszhangja. Ha igaz, hogy a hatalom rendelkezés a mások cselekedeteinek befolyásolásához szükséges intézményes eszközökkel, úgy nem lehet kétséges, hogy a technológiai-gazdasági hatalom korunkra jellemző, páratlanul magas fokú koncentrációja mellett e hatalom birtokosai mindenkor képesek a „fogyasztók” (azelőtt: közönség, a kettő nem ugyanaz!) meghatározó többségének véleményét és ízlését saját kínálatukhoz igazítani: a rendszer kiegyensúlyozott működtetésének követelményeihez.
Minden tartós uralom, amennyiben nem fizikai kényszer alkalmazásán alapul, népszerű. Addig képes csak fennmaradni, amíg a publikummal el tudja fogadtatni azokat az alapelveket, melyeken az uralom előjogai nyugszanak, legyen az a haladás szolgálata vagy az előkelő vér felsőbbrendűsége, a proletariátus történelmi küldetése vagy a jólét fokozása, a gazdaságosság kényszere vagy az erkölcsi kategorikus imperativus. A tömegtájékoztatás pedig a közgondolkodás ellenőrzésének és a közvélemény befolyásolásának olyan tökéletes eszközrendszerét teremtette meg, amely minden vallási parancsolatnál, katonai dresszúránál, rendőri felügyeletnél hatásosabban képes fenntartani az „uralkodó eszmék” és a többségi nézetek formálóinak monopóliumát.
A pártatlan hír a televízióban egy önkéntelen és akaratlan – éppen ezért tökéletes – szűrőrendszeren halad keresztül, amely automatikusan törli vagy módosítja a néző konformitás-érzetét veszélyeztető tematikát vagy beszédmódot. A többségi várakozás ezért a televízióban mindig beigazolódik: talán ezért szeretünk órákon át üldögélni előtte és ezért szeretnénk a többséghez tartozni. A vélemények változataiból ez a szűrő épp annyit enged át, amennyi alkalmas annak a többségi előítéletnek az alátámasztására, hogy kultúránk pluralisztikus természetű. Nyugtalanító eseményekből, rémfilmekből, katasztrófákból és háborús öldöklésből is annyit, amennyi a néző feszültség-szükségletének kielégítésére és saját veszélytelenített életformája feletti elégedettségének megerősítésére szolgál.
Bármilyen zűrzavarosnak és veszedelmesnek mutatkozzék is a világ a televízióban, a műsor üzenete mégiscsak az lesz, hogy a világban végső soron rend honol. Hiszen minden veszedelem elhárítható, vagy legalábbis beilleszthető a műsor rendjébe.
A műsort minduntalan megszakító reklámok és az egymás nyakába hágó műsorszámok pedig kitörlik emlékezetünkből a látottakat. Kioltják a katarzist, amit egy esemény vagy műalkotás esetleg kivált nézőiből. Jelzik, hogy műsor csupán, ami képernyőnkön megjelenik: az ínség és a föld pusztulásának képei ugyanúgy, mint az ember méltósága és az igazság ellen naponta elkövetett merényletek. A televízió elhiteti velünk: akaratunkon múlik csupán, hogy amit mutat, legyen vagy ne legyen. Hiszen egyetlen gombnyomással eltüntethetjük vagy felidézhetjük.
A televízió azt imitálja, mintha még kikapcsolható volna.
Ez a televízió legnagyobb hazugsága.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
fotó | Ács Irén (Visszaszámlálás, 1998)
