KÖNYVEK

Az étel és az írott szó közötti kapcsolat évezredek óta közhelyszámba megy: már szegény Ezékiellel is könyvtekercset nyeletett le az Úr, amikor prófétai feladatra akarta kiképezni. Tudunk mágikus formulákról, amelyeket az antikok kevés vízzel vettek be, mint mi a tablettát. A híres gnosztikus kódexekre valami füles edényben találtak rá Nag Hammadi közelében, és ha nem tévedek, a holt-tengeri tekercsek is cserépkorsókban rejtőztek, mintha drága olaj, vagy jóféle bor volnának. Miért, milyen elméleti alapon tekinti az emberiségnek legalábbis egy része a táplálékkal egyenlőnek a könyvet?

Tény, hogy betű és betevő falat oly meghitt viszonyt ápol egymással, hogy vannak emberek, akik, ha arra kerül sor, habozás nélkül az előbbit választják az utóbbi helyett. Úgy tűnik, mintha egyesek jóval kevésbé szenvednének az éhezéstől, mint a betűhiánytól: hirtelenjében most a filozófus Bordas-Demoulin jut eszembe, aki utolsó filléreivel indult a pékhez, hogy valami ehetőt vegyen, balszerencséjére azonban útjába akadt egy antikvárium, kirakatában valami ritkasággal. A jó öreg tudós természetesen azonnal beszerezte a kötetet, és szépen éhen halt; ez persze lehet afféle jól kitalált anekdota is, meglehet, Demoulin sosem élt, de megszámlálhatatlan demoulinek bizonyára éltek és haltak meg könyvekért, mióta az olvasás fajunk második természetévé lett.

Szó és étel megfeleltetése talán csak annak köszönhető, hogy mindkettő a szájon át közlekedik, noha ellentétes irányban; de azt már nemigen tudnám megmagyarázni, hogyan lesz a könyvből táplálék. (Kivéve természetesen azokat a dokumentált eseteket, amikor a bírák kötelezték a szemtelen politikai pamfletek szerzőit, hogy egyék meg irományaikat.)

Bármi is az oka, a tény attól még tény marad: a nehezen fellelhető műveket „különleges csemegének” szokás aposztrofálni, a súlyos szakmunkák a nagyközönség számára „emészthetetlenek” maradnak, míg a detektívregényeket továbbra is „habzsolni” fogják.

Nemrég meghökkenve tapasztaltam, milyen hamar elmúlt a nyár, és egyszerre igyekeztem pótolni az álmosan lepergett évszak minden elmulasztott örömét és élvezetét. Kiültem a szabad ég alá, fürdeni indultam, gyümölcsöt enni, és közben csodálkoztam, hová is lett az utóbbi három hónap. Ha a körülmények összejátszanak, a kapkodás vége egyszerre lehet napszúrás, leégés, gyomorrontás. Idén az első kettő elkerült, de a könnyű nyár végi gyomorbaj miatt szinte már egy hete nem ettem semmit. És könyvet szinte látni se bírok.

A polcon felhalmozott, máskor oly ínycsiklandónak tűnő választék olyan hatást gyakorol rám, mintha konzerveket és befőttesüvegeket látnék – enyhe émelygés fog el, és egyes írók neve láttán épp úgy összeborzadok, mintha egy tál pacalt tett volna elém valaki. Próbáltam megkeresni, könyvben mi felelne meg a diétás menünek: kit lehet úgy olvasni, mintha pirítós volna vagy főtt krumpli, de az eredmény ez ideig kiábrándító. Bizonyos albumokkal még el lehet vegetálni, de az csak annyi, mint a gyógytea: színes, ízes és illatos, és arra jó, hogy ne fájjon annyira. Az ember azt hinné, a gondolatokat a fejével emészti meg, és nem a gyomrával, de úgy látszik, ennél összetettebb a dolog.

A kognitivisták már egy pár évtizede morfondíroznak azon, hogy az elme nem korlátozódik az agyra, hanem valamiképp egész testünkkel gondolkodunk, és a szervek mindegyikének megvan a maga sajátos intelligenciája – miért is kellene épp az olvasást a fejhez kapcsolni? Inkább úgy van, ahogy mindig is tapasztaltuk: összevissza. Hogy az agy gondolkodik, a szív érez, a test meg cselekszik, szépen és jólnevelten elkülönítve, mint valami gyár főnöksége és munkásai, az valószínűleg csak a platonisták és karteziánusok dédelgetett álma, akik azon mesterkedtek, hogy mindent kategóriákba gyömöszölve rendet rakjanak ebben a slendrián világegyetemben.

Nietzsche például joggal szidta őket, hogy kilúgozzák és megfagyasztják az amúgy eleven és zabolátlan létezést. De hát Nietzsche gyomorbajos volt, az étvágytalanok türelmetlen bölcsességével; és ha valaki, ő tudott egyet-mást a kedély, a gondolat, és az étel kikezdhetetlen összetartozásáról.

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban