Este volt, nagyon sötét, hideg áprilisi este, amikor végigsétáltunk a falucskán: a barátom, K. és én. A fővárosból jöttünk a hihetetlen hír („I. országos bátor magyar család találkozó”) hallatára. K., aki rendszeresen hullámlovagolt a neten, s jóformán minden áramlatát, örvényét és forgóját ismerte, alaposabban utánanézett, délután pedig rám telefonált, hogy készülődjem, élesítsem a fényképezőt, a laptopot, mert „nem semmi az ügy”. „Mégis, mi az a nem semmi?”, kérdeztem kötözködve, mert legutóbbi balfogásakor egy „összeesküvést” leplezett le, amelyről hamar kiderült, hogy egyszerű parasztlakodalom – de K. nem válaszolt, csak mondta tovább.
Beszélgetés közben automatikusan csomagoltam, K.-t ugyanis lehetetlenség félvállról venni. „Tudom, hogy szombat van – mondta mérgesen –, nekem is szombat van, mindenkinek szombat van. Úgyhogy készülődj, megyünk”. „Felkeressük a bátor magyar családokat?”, folytattam volna, de K. bontotta a vonalat, és én tudtam, már elindult.
Aztán ott voltunk a feketeség kellős közepén. A poros utca, amely még őrizte a tél nyirkos nedvességét, s amelynek kötényében a dombokból lehordott kavicsok, sziklák fénylettek tompán, kettévágta a települést. Visszafojtottam a lélegzetem, hallgatóztam: egyik oldalról a főút morgott, másikról a kerítés nélküli portákon a póráz nélküli kutyák. A faluból úgy áradt a csönd, akár egy nyitott sírból.
Összehúztam a kabátom. Valami megnevezhetetlen rettegés lovagolta meg a levegőt – az abszurd temetői hasonlat nem is abszurd, sőt. Dühös vagyok K.-ra, aki nem adott pontos felvilágosítást, csak annyit dobott elém, hogy, ha akarok, nézzem meg a Facebookon, kik a Magyarországon találkozót szervező bátor magyar családok. „Miért kell bátorság egy találkozó megrendezéséhez? – érdeklődtem még a vonaton is. – Talán extrémsportot űznek? Vagy valami halálos kórral szállnak szembe, így, közösen?” K. legyintett.
„Nézd meg, hol vagyunk”, súgta a sötétben, és előrenyargalt.
Miféle titok lappang itt? Milyen hely ez, ahol se élő, se holt nem mutatkozik?
Némán vágtunk keresztül a falun – elértük a közepét. Kétoldalt bátortalan fények csillantak; smaragdosan, akár az ingoványban élők szeme. Valahonnan halk, nagyon halk énekszót hozott a hideg szél. Azután egy csapásra megváltozott a kép.
Egy udvarba hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, széles fénynyaláb ugrott, és benne, mint a tóban fürdőző, pici tündérek, csaknem csupasz cigánygyerekek jelentek meg, fiúk, lányok vegyesen. Mókásan köröztek, eveztek karjukkal, ugráltak, szökdécseltek. Fülig húzott szájjal néztem őket, ilyen lehettem, amikor kéthetes himlőkarantén után először szaladhattam vissza az életbe.
A gyerekek megtorpantak, erőt gyűjtöttek, hogy aztán szétszéledjenek az udvaron. Ordított róluk, hogy mámorosak a szabadságtól – ők maguk viszont csöndesek, torokszorítóan hallgatagok. A pantomimnek váratlanul vége szakadt, a házból női hang harsant, nem értettem, mit mond, talán a gyerekek se, ám a hangsúly félreérthetetlen. A lámpafény aranyában ragyogó Midász-gyerekek eltűntek, az ajtó becsapódott: beszippantotta őket a sötétség.
Szótlanul, a jelenet hatása alatt botladoztunk tovább. Már nem firtattam, kik vagy mik azok a „bátor magyar családok”. De egyre erősebben éreztem a falu félelmét – ők nem szervezhetnek bátor találkozót.
A sötétből ránk pisszegett valaki. K. káromkodott, nekem hideg tüskék fúródtak a nyakcsigolyámba. „Psszt – súgja egy férfi –, jó, hogy itt vagytok, fiúk. Gyertek beljebb, nem tanácsos sokáig kint maradni.”
A barátom rám nézett, én vissza. „Még dolgunk van – felelte nyersen K. –, de nem itt. Elmegyünk.” „És nem hiszem, hogy visszajövünk”, gondoltam.
Hiába, a barátom néha pokrócmódra viselkedik, pedig volt gyerekszobája.
(fotó: Révész Tamás | BÚCSÚ A CIGÁNYTELEPTŐL, 1977)
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
