Hogy a létra
ősmotívumaim
egyike,
nem puszta
praktikum vagy
heje-huja szó,
tényképekkel
és tanúkkal
bizonyítható,
s hogy tüstént
meg is teszem
(magától
mozdul rá kezem),
legyen eleve érvem;
nem kell hozzá
újra visszatérnem;

ott vagyok itt –
a gyerekkori
udvaron áll,
fenyőfából
apám eszkábálta,
burukkoló galambok
és
kísértetek sétálgatnak
rajta,
és köztük kapaszkodik
a nakonxipáni Tafkó
föl,
csak föl a holdba,
s ott az égitestre
rálehel,
puha ronggyal
törölgeti,
előbb fölpuhítja,
majd meztelen
ujjbeggyel
össze-tö-mö-rí-te-ni
sem rest
(ez a ványolás).
Tafkó,
mesebeli
mutatványod,
a
holdkarbantartó
létrázás,
ugye, jól hallom, hogy
lét-rázás;
én is azt teszem,
ahogy írom,
rázom
és rázkódom tőle,
módszerem ez,
a
rácsodálkozás
kódja, jelszava,
ókumlált szerem
a perem szélén.

az illusztráció a szerző festménye  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban