Még hálóköpenyben kimegyek a kertbe hajított reggeli lapért. Szertartás ez, bementeni a friss híreket eső és szélvihar elől. A házba érve mohó és izgatott mozdulatokkal fejtem le a celofán borítót az összecsavart újságról. A konyhaasztalon elém terül a Világ, mindaz, ami lapzártáig történt a földkerekségen, azaz mindaz, amit a hírügynökségek és hírszerkesztők érdemesnek tartottak olvasóikkal tudatni.

A cenzúrának ez az elfogadott formája csak addig idegesít, amíg belátom: a világban élő több milliárd ember jó-rossz-közömbös cselekedethalmazának tudósítása a reggeli lap keretén belül megoldhatatlan. A kávé közben valamelyest elkedvetlenedek, hiszen erről meg erről az eseményről már tudok, még az indulatra, felháborodásra vagy rokonszenvre is emlékszem, amelyet a közlemény kiváltott bennem.

Hát persze. Az internet.

Ugyanis a reggeli felkelés és az újságért csoszogás közé becsúszott egy új rituálé, a kisasztalon álló számítógép felkattintása. A mozdulat reflex-szerű, mint ahogy az ember megigazít egy ferdén álló képet a falon vagy felkapcsolja a villanyt, hogy világos legyen.

Igen, hogy világos legyen, a kattintás ezt intonálja, az éjszaka hír-telenségét elűzni a még lefüggönyzött szoba teréből. Még az álmok valószínűtlen halmaza az agy körül kering, de már lépésváltásra van szükség, belépni a tapintható valóságba. Az elérhető azonnaliság csábítása úgyszólván ellenállhatatlan. A beindult készüléken a következő kattintás után már a hírcsatornák anyagát látom. Állok a képernyő előtt, útban az újságért, felfogom, emésztem a világot. Aztán behozom a lapot. De a kibontott újság a kávé mellett – már nem újság, lefülelte az internet.

Azt hiszem, a hírközlést végül is átveszi a sajtótól a kisasztalokon és az ölekben fészket rakott készülék. A rádió még tartja magát, csak egy órát kell várni a legfrissebbre. A kisasztalon magát kellető-kínáló komputer azonban nyomban teljesíti középső ujjam parancsát: itt van ni, ami tudni engedtetik a világban folyó eseményekről – villantja arcomba a képernyő. Légy vele boldog vagy boldogtalan, akkor, amikor akarod.

Sietős lépteimet a kertbe a reggeli lapért felváltja egy kényelmes, tűnődő séta, ráérős léptű közelítés a hírközlés immár mostohagyerekének számító újságtekercs felé. Már mindent tudok.

(fotó | 500px.com)

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban