Ha a villamos az orrod előtt megy el, bosszankodsz egy keveset, majd tüstént nekilátsz, hogy megtervezd a kényszerű várakozás miatt felépítendő Időparkot; benépesíted, épületeket, ligeteket alakítasz ki emlékekből és árnyékokból – vagy más, egyszerű, köznapi dolgot cselekszel, amihez nem szükséges se fantázia, se türelem.
Az én esetemben némileg komplikáltabb a dolog. A villamos mindig, minden istenáldotta reggel az orrom előtt húz ki a megállóból: messziről szépen követhetem, miként fut be a betonkikötőbe, asszisztálhatok a ki-beszállásnál (sőt, virtuálisan én is fölléphetek a fedélzetre), de ennyi, semmi több. Egyedül maradok az Üres Percek földjén – szerencsére mostanában korán megérkeznek az első fények a Földre.
A hely, ahol várakozom, híján van a titkoknak: hatalmas, egymásba olvadó fák szegélyezik a síneket, afféle keszekusza növényöltésekként, gesztenyék, egy-két nyárfa és a többi, aminek nem tudom a nevét. Reggelenként egyformán feketék, akár az ég kék irkalapjára rajzolt betűk. Mihelyt tudomásul vettem a villamos cserbenhagyását, és arról is letettem, hogy gonosz megjegyzésekkel illessem a BKV aktuális közfelelőseit, felépítettem a magam Időparkját. Nézegettem a fákat, történeteket találtam ki róluk és velük; fel-alá járkálva azon tűnődtem, miféle sorsoknak voltak szemtanúi: ők, akik örökös némaságra ítéltettek.
Kedvencem egy mogorva, éjfekete törzsű, szabálytalan, csorba koronájú óriás volt – talán mert jókora üreg ásított az oldalában, s így a régi mesék Egyszeműjéhez hasonlított?
Tavasz elején gratuláltam faismerőseimnek nagyszerű levélkezdeményeikhez; valamint a sikeres konspirációhoz, hogy idén is, szinte az utolsó pillanatig, titokban tartották az örvendetes eseményt. A fák büszkén, hatalmasan álltak, és szótlanul fogadták a köszöntést.
Elértem az Egyszeműig: nedvességtől csillogó, fekete páncélzatában állt ott, egykedvűen, egyetlen élénkzöld rész nélkül. Míg a többiek alig tudtak betelni a tavasz okozta lelki és testi felfordulással, az Egyszemű tökéletesen közömbösnek mutatkozott az új örömök és az élettel kapcsolatos egyéb boldogságok iránt.
Lehetséges, hogy furcsa barátom tud valamit, és eldöntötte, ő bizony nem folytatja tovább? Megunta a többiek tolakodó közelségét, és más, végső magányra vágyik? Vagy az örökös körforgásból lett elege, és úgy határozott, kész, vége a dalnak? Felismerte önnön korlátait, és az egész élet-macera alapvető reménytelenségét? De egyúttal megfosztja magát a lehetőségtől, hogy egyszer csak rászáll valamelyik összecsavarodott ágára a boldogság kék madara?
Vajon én mit tennék a helyében?
Azon a reggelen két villamost is elengedtem az orrom előtt, és késve futottam be munkahelyemre. De érdekelt is engem mindez! Mi a jobb megoldás? Feladni vagy menni tovább? Feladjam vagy menjek tovább?
Másnap első utam a fához, az én fámhoz vezetett. Legnagyobb megdöbbenésemre a fa tetőtől-talpig zöldbe burkolózott, mint az autóversenyeken szabad utat jelző zászló. Mi történt itt az éjszaka? Öreg cimborám jól megtréfált mindenkit, engem is beleértve. Csupán egy kis levélelőnyt adott a többinek, hadd legyen érdekesebb a verseny, majd könnyedén behozta őket.
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban