Ha folyóvíz volnék, bánatot nem tudnék,
Hegyek, völgyek között zengedezve járnék.
Ahol kitérülnék, virágot növelnék,
Hegyek völgyek között, virágot növelnék.
Leányok leszednék, bokrétába kötnék,
Az ő édesiknek kalapjára tűznék.
(illusztráció: Szőnyi István | Ladikok)
(A vers és a jegyzet megjelent a 'Vigyél át, révészem' című antológiában | Liget, 2011)
Idejét nem tudom, mióta ismerem. „Sirató stílusú dallam” – írja a szakértő kalauz – akár a Kiszáradt a tóból mind a sár, mind a víz. Egy test, egy lélek a szövegével. Számomra legalábbis.
Bár ez vitatható. Három-négy emberöltővel ezelőtt megdönthetetlen axiómának számított, hogy a hagyomány évszázados folyamában gyöngykaviccsá csiszolódott népdal dallamához egy és csakis egy szöveg tartozhat, és fordítva is ugyanígy – annyira eltéphetetlenül erős dallam és szöveg vonzása. Az újabb kutatások erre a (nemzeti posztromantikusnak bizonyult) tételre alaposan rácáfoltak: lírai, sőt, keserves-panaszos szöveg nemritkán mutatta meg magát – a megszokott mellett, pár tájegységgel arrébb – táncos, víg dallam-ruhában is. Aztán, mint rendesen, ebből is teória, majd doktrína lett: egy szöveghez sok és csakis sok dallam tartozhat, és megint csak fordítva ugyanígy.
Nem hiszem. Ha folyóvíz volnék, csak erre a boldogan meditatív dallamra tudnék zengedezve járni, szép csendesen folyni. (Ezek szerint nem a Sebes-Körös volnék, akit hosszú lábú futóatlétának lát Kormos István, hanem talán a Bodrog.) Hanyatt feküdnék csöndes vizemen, virágot növelnék, lassú lábtempóval bánatot nem tudnék. Városlakók, szántóvetők, vízügyesek örömére csuda decens folyóvíz volnék.
Hanem van a dalnak egy említetlen versszaka: „Martot mosogatnék, füvet újítanék, Szomjas madaraknak innyok adogatnék.” Vagyis lassú víz lévén (füvek újítása ide, madarak üdítése oda) bizony alámosnám a partot: megrepednének a gyanútlan emberek építette házak, utak, iskolák, talán még templomot is leomlasztanék.
Duhaj kedvemben ki is áradnék olykor, ki tudja.
Mármost ezzel hogy számolnék el?
Van rá mód, Ovidiusnál jó példa is, az Átváltozások nyolcadik könyvében. „Theseus... útját záportól dagadó Achelous elállja... ’Gyere, lépj házamba... sose bízd magadat rohanó habözönre... / Jobb lenyugodnod már, míg nem tér vissza a vízár / partja közé, s maga medrében, leapadva, nem ömlik.’” Theseus és barátai elfogadják a szíves invitálást, és a házban Achelous folyóisten vezetésével csodás történeteket mesélnek egymásnak, miközben Achelous, a folyó odakint „roppant törzseket is tovahord, görget riadalmas / zúgással sziklát is...”
Tehát valahányszor én, a folyó embernek-állatnak ártalmára volnék – ha nem is „tajtékos nagy haragomban”, és végképp nem képzelt isteni mivoltomban (képzelje magát istennek a politikus, ha van gyomra hozzá) – én, a folyó úszója kiülnék a partra, a házamba, s ott eddegélnék, borozgatnék, mesélgetnék a barátaimmal.
És bánatot nem tudnék.
MESTERHÁZI MÁRTON
