Évekkel ezelőtt történt: a szemközti házban egyedül lakó idős asszony megkért, menjek át hozzá, nyissak ki egy gyógyszeres dobozt. Keze reumás, nincs benne erő, a csapokat is szivárogtatja, mert ha rendesen elzárná, képtelen volna újból kinyitni. Mentem, s nemcsak azt a gyógyszeres dobozt, de több tégely és tubus csavaros, csatos fedelét meglazítottam, aztán az ágya melletti lámpa beragadt kapcsolóját – csupa naponta használt eszközt. „Nézzen ide – mutatta bütykös, meggörbült ujjait –, ilyenek... ne haragudjon”.
Az elkerülhetetlen öregedés hideg szellője legyintett meg akkor, és felvillant bennem, hogy csak korai halállal kerülhető el ez a jövő, de gyorsan a tudat alá tuszkoltam, szépen szőnyeg alá sepertem – és emlegethetném még a homokba dugott struccfej metaforáját is –, ahogyan szokás.
Gondolom, mindig így megy ez a felvonás-sor: az ifjúság nyeglesége után az érett kor nemtörődömsége és az idősödés drámai megélése következik, majd az öregség tragédiája. Ha ugyan az. Mert van egy fontos momentum: a hozzáállás. Erről írt nemrég megjelent kis könyvében Nora Ephron amerikai írónő, aki 69 éves, és a derűs realizmust mankónak használva bemutatja-részletezi a kikerülhetetlen jelenségeket. Könyvének címe Semmire sem emlékszem és egyéb reflexiók (a bloggoló fordítása) megadja az alaphangot, s aztán is így kezeli a leépülést – saját leépülését. Az ő korában (állapotában) még, lám, megírható egy ilyen könyv, de vajon az igazi öregség idején (mikor igazi? megmondható-e általában, s az évek számával?), szóval „akkor” elképzelhető-e hasonló rálátás a romlás állomásaira?
Mindez azért jutott eszembe, mert Ephron egyik példája felidézte a szemközt lakó idős asszonyt. „Ha elhagyott szigetre kerülnél – írja –, és bőséges élelmiszer-készleted légmentesen lezárt műanyagdobozokban volna – éhen halnál.”
Az elmúlás – érthetetlen. Ugyanakkor az is, hogy miért vagyunk – egyáltalán. A szerzőt felháborítja egyik barátjának megjegyzése, miszerint mindennek van oka és értelme. „Legszívesebben pofon vágtam volna” – vallja be, s talán ez a fordulópontja (számomra), vagy egyenesen a tanulsága a könyvnek. Ugyanis a lét alapvető értelmetlensége érvénytelenné nullázza mindazt, amit felépítünk magunknak mint eredményt, ugyanakkor elviselhetővé teszi a kudarcokat is. Ez a nihilista alapállás – vélhetően – átsegít a hajlott gerincű, reuma-szaggatta, bénulásos és agyilag leépült korszakon. Átsegít? Kérdezem.
(illusztráció: Ország Lili | Írások és jelképek Bábelben)
