Ülünk a nyár végi, bágyadt napfényben az udvaron, alig lézengenek a háztömb lakói, legtöbben elmentek vidékezni. Mi meg beszélgetünk, régi-új dolgokról, mint annyiszor – most épp arról, hogyan adtunk hírt magunkról nem is olyan régen, mi volt a skype, a mobil, az e-mail előtt.

Telefonáltunk, persze. És? Még volt valami... de mi? Öt betűs szó... Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni? Igaz, mindketten bajban vagyunk a nevekkel is. A minap például találkoztam régi kollégámmal, üdvözöltük egymást, család, gyerekek, mindenről szót váltottunk, de halvány fogalmam sem volt, hogy hívják – még körülbelül sem, nem is derengett, pedig hat éve még együtt dolgoztunk.

Mi az, hogy kiesik valami az ember fejéből? Talán ajtó van ott, ami rosszul záródik? Hopp, kiesik egy név, egy cím, egy fogalom... kieshet egy ember is?

Valami elromlott bennem? Hiába tornáztatomnaponta az agyam, hiába fogyasztok B vitamint, hiába úszom?

Beszélgetünk tovább, de mindketten kapkodva és bosszúsan keressük azt az ötbetűs szót, a készülék nevét, már-már megvan... öt betű, a nyelvem hegyén érzem... Feladjuk. Legalábbis azt mondjuk: feladjuk, csakhogy ez végképp nem sikerül, a tanácstalanság, a kudarc nem hessenthető el. Kérdezzünk meg valakit? Hülyének tartana... Tudja, huszonöt évvel ezelőtt ezen üzengettünk a nagyvilágba. Látom is magam előtt – de mi a neve?

Az okostelefon segít. TELEX. Telex!

Arra gondolok, hogy felejteni csak azt lehet, amit egyszer már tudtam, csak kiesett... a rosszul zárodó ajtón, ki. De most megvan, elkaptam. Emlékszem, hogyan lehet visszaszerezni.

Bölcs ismerősöm tanácsolta, hogy ne ijedjek meg az idő furcsa, kegyetlen játékait tapasztalva, de ügyeljek nagyon, hogy mindig hazataláljak és ha bemegyek valahová, köszönjek.

fotó | flickr.com

Várady Judit írásai a blogon | Várady Judit írásai a Liget folyóiratban