Akár Londonban, Párizsban, Madridban, Berlinben, Rómában vagy Varsóban töltöttem egypár napot, mindenhol hallottam magyar szót az utcán. Még alig egyhetes New York-i és washingtoni tartózkodásom alatt is sikerült magyar turistacsoportba botlanom. Lisszabonban azonban már közel három hónapja éltem egy ösztöndíjnak köszönhetően, és két lakótársamon, Ádámon és Gergőn kívül senkit nem hallottam anyanyelvemen beszélni.

Hajnali négy körül járt, Gergővel igyekeztünk hazafelé egy buli után. Hogy kiszellőztessük fejünket, úgy döntöttünk, gyalog megyünk, pedig a Bairro Alto dombra épült kis utcáinak bárjai, melyek egyikében az estét töltöttük, igencsak messze estek Belém városrészbeli szállásunktól. Több hete laktunk ott, amikor megtudtam, hogy Betlehem portugál neve ez. Rosszul éreztem magam, rettentően száraz volt a szám.

– Durva azért az Ádám – jegyezte meg Gergő.

A Tejo folyó mentén haladtunk, a víztől széles út és vasúti sínek választottak el.

– Hát… ja – feleltem.

Eddig várt, hogy én hozzam szóba a dolgot, aztán nem bírta tovább. Ádám azért nem indult vissza velünk, mert a buliban összejött egy lánnyal.

– Lehet, hogy bennem van a hiba, de számomra érthetetlen – folytatta. – Egy hét múlva látogatja meg a barátnője, aztán nemsokára megyünk haza karácsonyra. Két és fél éve járnak, Pesten együtt is laknak, azt mondja, szereti, minden rendben, lelkesnek tűnik… Akkor meg minek? Nyilván létezik csábítás, jó a csaj, de… Nem tudom elképzelni, hogy néz ezek után a barátnője szemébe. Ráadásul a legtöbb lány faggatózik időnként, hogy megcsaltad-e valaha, mondd meg őszintén – különösen ilyen hosszú távollét után. Mit felelsz? Bevallod? Letagadod? Melyik a rosszabb? Én biztos beleőrülnék.

Egy Fascismo Nunca Mais – Soha többé fasizmust – szövegű nyomatot vettem észre a házfalon, fölötte vörös szegfű képével. Le kéne fényképezni – jutott eszembe, aztán nem tettem.

– Jaj, Gergő – sóhajtottam –, nem kell annyira túllihegni a dolgot. Én is megcsaltam a volt barátnőmet, és azt hittem, másnap szörnyen érzem majd magam, de nem így történt. Inkább azon csodálkoztam, mennyire nincs lelkifurdalásom. Mert ha belegondolsz, azért nem olyan, mintha gyilkoltál, raboltál volna, vagy ilyesmi. Buliztál egy jót, nyertél egy élményt – ettől függetlenül pont ugyanúgy szeretheted a barátnődet, ugyanúgy mehet tovább minden.

– Hát, nem tudom…

Jó darabig nem szóltunk semmit. Áthaladtunk a 25 de Abril, vagyis Április 25-e híd alatt, és eltűnődtem, hosszúsága hányszorosa lehet a Lánchídénak. Legalább tízre tippeltem. Persze ez még semmi a város északi részén található Vasco da Gama hídhoz képest, amely olyan hosszú, hogy a végét tiszta időben is csak sejteni lehet, máskor a víz kékje és a felhők egészen elnyelik. Rengetegszer metróztam oda, leültem egy padra, és csak bámultam.

Az Egas Moniz kórház kerítéséhez értünk. Gergő megtorpant, és benézett a pálmafákkal tűzdelt kertbe.

– Sokszor eszembe jutott ma este ez a kórház… – mormogta.

– Mi van?

– Hát… itt ezt az egy kórházat ismerem, és… Nem beszéltem erről még senkinek, de van egy ilyen beidegződésem, vagy nem is tudom… Szóval, Pesten például általában a Wesselényi és Király utca környékére járunk bulizni, és éjszakai busszal megyek haza a Blaháról. Tudod, ott van a Rókus kórház. Mialatt a megállóban várakozom, de már előtte is, amikor iszunk valahol, meg főleg miközben táncolunk, a kórházban fekvő súlyos betegek jutnak eszembe. Zenére rángatózom, sörrel a kezemben, és arra gondolok, hogy néhány száz méterrel odébb valaki ébren fekszik iszonyú fájdalmak között. Azt fontolgatja talán, megpróbáljon-e pár centivel feljebb csúszni, mert borzasztó kényelmetlen a jelenlegi testhelyzete, de nem biztos, hogy megéri a plusz fájdalom, amivel az apró mozdulat jár. Közben persze óbégatom a hülye slágerek refrénjét, nézem a csajokat... Főleg akkor jön elő, ha olyan lányt látok, aki tényleg tetszik. Igyekszem elfojtani, de hiába.

Van egy kedvenc idézetem – illetve dehogy a kedvencem, csak nem megy ki a fejemből. Orwell írja az 1984-ben, hogy A fájdalommal kapcsolatban csak egyvalamit kívánhat: hogy szűnjék meg. A világon semmi nem olyan rossz, mint a testi fájdalom. Biztos veled is megtörtént, hogy ha csak rövid ideig is, rettenetes fájdalmat éltél át. Ha belegondolsz, tényleg minden más eltűnik közben – egyedül azt akarod, azt tudod akarni, hogy az a valami ne legyen. Szóval, figyelem a lányt, és egy kórházban fekvő idős néni jelenik meg előttem – tíz perc séta, és az ágya mellett állnék. Esetleg tud még járni annyira, hogy reggelente kikísérik a mosdóba, de minden lépés gyötrelmesen fáj. Nézem a lány arcát, a köldökét feszes hasa közepén, ahogy mozgatja a karját, csípőjét, combját, vádliját, fenekét, és a világon semmi nem olyan rossz, mint a testi fájdalom, ismétlődik a fejemben, mint egy beragadt lemez.

– Jézusom, te beteg vagy…

Ismét sokáig nem szólaltunk meg. Már Belémben jártunk, néptelen, macskaköves utcán caplattunk felfelé az egy-két emeletes, kopottas, színes házak között Ajuda felé. Az utcanév-táblákon valóban csak az utcák neve szerepel, így ha nem mondják, nem jövünk rá, szállásunk melyik városrészhez tartozik. Ajuda egyébként segítséget jelent.

Két huszonéves lány jött szembe. Ők sem beszélgettek. Pillanatra összenéztünk – megdöbbentett, milyen okos a tekintetük.

– Egyszer szívesen megölnék valakit – mondta magyarul egyikük, miközben elhaladtak mellettünk.