Daniel Schacter harvardi kutató az emlékezet tulajdonságairól írt könyvében elősorolja az emlékezet „hét bűnét”, a memória működésének azokat a jellegzetességeit, amelyek az emlékezés folyamatát – és ezen keresztül a jelenbeli valóság-érzékelést – befolyásolják, emlékképeinket torzítjákvagy akár teljes egészében át is írják. Ilyen jelenség például a téves attribúció, a szuggesztibilitás vagy a törekvés a konzisztenciára. A felejtés éppúgy, mint az emlékezés, sok összetevős folyamat: ugyanazon érme két oldala, de egyként érvényes rájuk, hogy nagyrészt a pillanatnyi állapot, a jelenben érvényes hatások és szándékok határozzák meg. Mindkettő tudatos és tudattalan motivációk serege által irányított konstrukció: nem felidézzük emlékeinket, hanem megalkotjuk azokat; és nem kihullik valami az emlékezetből, sokkal inkább kizáratik, még ha ezt a folyamatot a felszínen mozgó köznapi tudat nem is képes nyomon követni.
A mindenkori politikai hatalom előrelátását dicséri, hogy jóval a kognitív pszichológiai kutatások előtt igyekezett felderíteni az emlékezet működési elveit, és nem volt rest időt és fáradságot nem kímélve a gyakorlatban is alkalmazni azokat. Az emlékezet hét bűnét – vagy inkább gyarlóságait – nemcsak kiaknázták, de újabbakkal is tetézték, kihasználva az emlékezet képek és szavak általi újraformálásának, fokozatos átírásának valamennyi elképzelhető lehetőségét, játékba hozva azt a meglehetősen kiterjedt „szürke zónát”, amely emlékezés és felejtés között húzódik. S minthogy az emlékezet kulcsfontosságú az identitás meghatározásának folyamatában, minden újonnan támadt és kellőképpen nagyralátó rezsim első lépései közé tartozik, hogy viszonyát a múlttal úgymond „tisztázza”, az elnyomott emlékezetet „rehabilitálja”, az elhallgatott történelmet „napvilágra hozza”, persze gondos körültekintéssel és csak addig a pontig, ameddig az neki nem kellemetlen. Csakhogy az emlékezés és felejtés bonyolult összjátékából rendszerint igen nehéz kiemelni valami egyértelműt, lehetőleg vitathatatlant, és hatalomtechnikai szempontból hasznosat: ilyenkor kerül elő az emlékezés egy másik ösztönös formája, a mítoszalkotás. Kerényi Károly, az „ihletett filológia” úttörője a nagy világégés után adta közre – a Mnémoszüné és Lészmoszüné-tanulmánnyal egy időben – a Humanizmus alapfogalmai és jövőbeni lehetőségei című előadását, amely mintegy ki is egészíti az Emlékezetről és Feledésről mondottakat.
A tudás egyik formája Kerényi szerint a „mitikus”: ez az emlékezés képes a teljes, egzisztenciális igazságot megragadni, amely mindent, ami elfeledett-elfedett – tehát a Léthé birodalmába tartozik – napvilágra hoz, ezzel megvalósítva az a-létheiát, a fedetlenség, nyíltság, tehát az Igazságban lakozás állapotát. A másik tudásforma a logosz, a szó uralma alá esik: ez a történetiség, az esetlegességeknek kitett emlékezés. A görögségben, mondja, valósággal kitapintható a folyamat, az áttérés a mítoszról a történelemre – s ebben a diskurzus fokozatosan áthelyeződik az istenekről az emberekre, a teljes tudásáról a részleges emlékezetre. Amíg a mítosz komplett világmagyarázat, mi több: világkép-indukátor, amely az egyén és közösség viszonyát a mindenséghez elvileg teljes mértékben tisztázza, addig a történetírás már egyszempontú, a pillanattól (a jelen hatalmi viszonyaitól) meghatározott. Ma úgy mondanánk, hogy míg az emlékezés e formája a lehetőségek vázlat-kötegéből (multiple drafts, Daniel C. Dennett terminusa a személyiség mélyben meghúzódó, de aktuálissá nem váló tartalmaira) kiemel egyetlen szálat, a narratíva fő „fogalmazványát”, addig a mítosz az egész vázlat-köteget befolyásolja. Ezért létfontosságú a politikai hatalom számára a mítosz szintjén is lehetőleg jelen lenni: mert a történetiség sok, egymás melletti szempontja itt meghaladott lesz, egyetlen érvényesnek szánt paradigma alá rendezve a párhuzamosan futó értelmezéseket.
A történelmi emlékezetet – nevével ellentétben – nem a Mnémoszüné, hanem a Lészmoszüné, a feledés forrása befolyásolja inkább: a logosz, a versengő narratívák birodalmában Kerényi szerint a mítosz már csak tökéletlen formában, „mitologémaként” lehet jelen, amely képtelen a forrást elérni, legfeljebb a mnémét, az emlékezetet erőltetheti. A kultusz világából van átmenet a kultúra világába, amelynek viszont alapvető kívánalma a szelekció: a kihagyás, a felejtés, olykor bizonyos tartalmak tudatos kizárása, érvénytelenítése (a fizikai megsemmisítés mellett akár mágikus eszközökkel is). Kerényi úgy mondja, ez a mítosz technicizálása, amelynek legfőbb szempontja, hogy a mítoszt használni lehessen: a sokszempontú történetiséggel szemben, amelyben az esetleges emlékezés néha jól jöhet, máskor meg kényelmetlenül érintia hatalmat. Ezért az emlékezés manipulatív technikái mellett a politika nem habozik a mitologémákhoz nyúlni: mintegy biztonsági tartalékként, ha már a meggyőzés egyéb módszerei elégtelennek bizonyultak. Előszeretettel alkalmazzák is fordulópontokon, válsághelyzetekben – pl. háborús készülődés idején – vagy fenyegetettség, gazdasági krízis – és az egyszerű, négyévente esedékes választások alkalmával.Mert hiába lehetetlen már mítoszban élni, mitikus elemek és tartalmak a fordulópontokon azért máig is rendre feltűnnek. Ha pedig az aktuális hatalom holdudvarában megjelennek a különféle rendű-rangú, rafinált álruhákat öltő mítosztechnikai szakemberek és a legmodernebb mítosztechnikai segédeszközök – emlékművek, reprezentációs kiadványok, átdolgozott és kötelező érvénnyel bevezetett történelemkönyvek –, akkor az ember készülhet az olyan emlékezés uralmára, mely leginkább a feledéshez hasonlítható.
illusztráció | billdomonkos.tumblr.com
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
