Karsai György beavató-színháznak nevezi tragédiaelemzés-sorozatát, amelynek legújabb darabja, Szophoklész Philoktétésze Lukáts Andor, Gazsó György és Nagy Dániel Viktor hármasának tolmácsolásában elevenedik meg a Sanyi és Aranka Színház parányi szuterénstúdiójában.

Ördögien agyafúrt műfaj ám, igazi intellektuális innováció ez a beavató-színház. A színészi játék látszatra csak illusztráció azokhoz a magyarázatokhoz, amelyek térben, időben, a művelődéstörténetben, a szerzői életműben elhelyezik a drámát, magyarázzák a kódokat, értelmezik a fordulatokat, mélységet, izgalmat, dimenziót, megfejtést adnak a cselekményfordulatokhoz. Valójában fordítva történik minden: a nézők és a színészek között üldögélő, sztorizgató narrátor központi figurává emelése mentesít mindentől, ami hosszúvá, érthetetlenné, idejétmúlttá, súlyossá, veretessé, bonyolulttá, körmönfonttá, múzeumivá, sterillé tenné a görög tragédiát, a tekintélytisztelet, az áhítat, a patinadörzsölgetés és a szükségszerűnek érzett aktualizálás hősiesen reménytelen kényszerküzdelmévé silányítva a színrevitelt.

Ám megmarad éppen annyi, amennyire a muszáj-dramaturgia elvetésével még teljes nézői élmény és valódi színészi örömjáték épülhet. Hiszen minden idézőjelbe kerül, így mindent el is fogadunk és viselünk: a díszlet és a jelmezek szinte teljes hiányát, a kisebb nyelvbotlásokat, a ki- és beszólásokat, s még a felolvasást is, a végig kézben tartott, sárga szövegkiemelővel pettyezett papírokról. Mert a megmaradásra és elhangzásra érdemesített részleteken keresztül mégis az eredeti, majd két és félezer éves szöveg szólal meg, frissen és kihívóan. Épp annyira dübörög a metrum, hogy a hősök érzései, kétségei, indítékai, konfliktusai és fájdalmai kibújjanak a míves mondatok mögül, és utat találjanak a szívhez, majd a narrátornak köszönhetően az elméhez. A feldobott sorskérdések súlyosak és magas rendűek ugyan, de mivel nem magasztos és feszélyezett, izzadság-szagú, sok felvonásos, hivalkodó kőszínházakba préselt túlélő-túra részeként vannak összezárva az előadók és a nézők, a fizikai közelségből pillanatok alatt cinkos közösség születik.

A kölcsönös bizalom és jóindulat tesz mindenkit érzékennyé és nyitottá az ismeretterjesztő tartalom befogadására, és követeli meg, hogy a klasszikus nyersanyagtól amúgy erősen idegen derű hullámhosszán is épüljön és fejlődjön ez a kapcsolat. Így gazdagítják a dialógusokat jól eltalált gegek, csepűrágói csínyek, s jelenik meg számos formában a komikum. De mindez nem rohan szembe a tragédiai alapszövettel, csak épp jobb hangulatúvá, elviselhetőbbé teszi a széken kucorgást, megkönnyítve a találkozást Szophoklésszel, Philoktétésszel és egy sokoldalú drámatörténésszel. A nézők egy része bizonyosan avval a határozott szándékkal lép ki a pincéből, hogy valamelyik elérhető fordításban mihamarabb kézbe vehesse az eredeti művet. Előadás ennél többet nem nagyon igényelhet.      

El is képzeltem azonmód, milyen nagyszerű volna efféle élményeken keresztül terelni a (görög) irodalom megismerése felé a jövő diák-generációit. Mennyire más lehetne ez a fajta beavatás, mint a torkokon lenyomott Antigoné-lapozgatások és gondolatrest tanárok menedékeként felelet-nyersanyagnak szánt kisbetűs tankönyvszövegek világa… Milyen izgalmas társadalmi felelősségvállalási akcióra szövetkezhetnének színészek, színészpalánták, amatőr színjátszók, amíg eljutnánk odáig, hogy minden iskolában, minden új belépő korosztály számára előadhatóvá váljanak ezek a négyszereplős kamaradarabok.

De ébredjünk fel! A mai magyar közoktatási rendszerben sokkal nagyobb kérdés: melyik iskolaigazgató vagy tanár érezné úgy, hogy jelen közállapotainkra és az ideológia-vezérelt oktatáspolitikára tekintettel Philoktétész üzenetét távol kell tartania a jövő nemzedéktől. Hiszen a moderátor ex pressis verbis arra a mindannyiunkat kínzó kérdésre hívja fel a figyelmet, hogy vajon a közösség nevében és annak érdekeire hivatkozó hazugságokat és hazugságparancsokat meddig és miért kell elfogadni, eltűrni vagy elutasítani. Hogy létezik-e olyan nagy közös cél, amelyért az erkölcs vagy egyes emberek feláldozhatóak. Hogy legyünk hűek (minél autonómabb) önmagunkhoz. Deus ex machina? Apage satanas!!!!

fotó | Sanyi és Aranka Színház

Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban