HANGSÚLYHALÁSZAT
Kiültem az erkélyre,
hogy jobban lássam,
mikor a „H” is beáll hangzóim
társaságába és dalol, vagy papol, netán huhog,
szóval
bármit is csinál, hagyom.
Az augusztusi
heveny napsütésben
becsuktam a szemem,
s mindárt el is szundítottam,
vagy mégsem, mert láttam
és hallottam közben,
hogy „H” a hanghorgászat
és a
látvány párosáról szólózik,
s hangsúlyozza:
a hang súlyát a kolorista…
Erre aztán megnyugodtam,
s ellazulva hallgatóztam,
hátha megtudom,
mi az értelme tartanom
nem létező horgászbotom.
PONTATLAN
Az „I”-„Í” különbsége
az én hallomásom
szerint más,
mint ami
más
testvér-magánhanzókat,
például az „U”-„Ú”-t illeti.
Vidám a hangzóm és kicsi,
hiába ugyanakkora,
pontatlanul is az,
ami pontosan,
úgy, ahogy
most itt
van,
a
jelen pillanatban.
Rövid és filigrán
„I”,
fénylik, mint ama tű foka,
mikor előtte topog a teve,
és azt mondja:
át kell mennie,
az „I” meg, miközben felveti fejét,
megértően inti a merész tevét:
Ne légy konok!
Az átmenet itt kissé
nehéz lesz neked.
A tűmászás komoly dolog.
KONYÍT, VONYÍT
A hosszú magánhangzók
hossza,
az az ív, amit az író vagy beszélő
a magasban vagy a mélyben produkál,
személyes.
Az „Í”-hez címszóként kapcsolt
két kifejezéssel is ezt szeretném
pendíteni itt:
konyítok a versíráshoz annyit,
és szófacsaró, nyelvöltgető
artistaságban
is jártas vagyok annyira,
hogy ez a -nyit
és -nyira együtt
álátható legyen,
próbáljunk akár a régi nótára lazítani,
ne a kényszer vigyen csak, vonyítani,
mutatom itt is, hogyan csináld!
