Kétezertizenhárom június tizenötödikén,
valahol a hajnal és a reggel határán,
amikor a percenként kétszer-háromszor
pince-hűvös pöffenésekkel provokáló
nyitott tetőablakon beugorva
egyre izmosabb utcai harcosok,
megtermett fénycsíkok pofozgatták mindkét,
takaró alól kilógó bokám,
közelebb piszkálva a kényszerű és elkerülhetetlen
pillanathoz, a döntéshez, alvás és ébrenlét között,
hogy ugye itt van-e már a perc, felkelni,
vagy paplant igazítva még jócskán jut idő
egy kis előre kiérdemelt pót-szendergésre,
kéjes félfordulattal birtokba véve
a franciaágy frissen felszabadult másik felét –
nos ekkor, egy két felrezzenés közti rövid szakaszban,
ostobácskán kanyarodó álom-történet új szereplőjeként,
egy leginkább a zsámbéki medencét idéző
idilli, erdős-bokros környezetben
hirtelen és minden előzmény nélkül
feltűnt a színen Horgas Béla.

Ő volt, kétségkívül, összetéveszthetetlenül. Horgas Béla.
Máskor még sosem álmodtam vele vagy róla.

Most meg itt van, tessék, s rögtön akcióba lép.
Előugrik. Jellegzetes, kántáló hangján csendet kér,
hogy valamennyiünk örömére
rávilágítson minden látvány lényegére.
Amit szemünk birtokba vesz, az „első szintű kép”.
Van további két rétege a világnak,
de az csak azoknak nyílik meg,
akik az apró dolgok mögé is látnak.
Lelkesen, de kimérten rohangál, hogy értsük,
mint Tarkovszkij kamerája,
tereptárgyról tereptárgyra,
kézbevesz, mutogat, a részleteket magyarázza.
Itt furcsán hajló ágak, szinte ráccsá fonva
ott kődarab, mellette sáros pihetoll,
méretes csiga, ázott papírfecni,
seszínű fatörzsön szikkadt taplógomba.

Aztán hopp, egyszer csak eltűnik, indulnia kell …
Én meg törhetem a fejem, hogy mi a másik két réteg,
hogy alkalmi mentorunk miért is ment el,
s vajon merre,
fecskefarkú, mégis röpképtelen
rozsdavörös rock and roll-járgánya
neonszínű plüsskormányát tekerve.

Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban