Az ausztráliai Brisbane egyik kertes negyedében töltöttem néhány hetet a zsugorodó időből. Reggelente az ágyból az első emeleti teraszra nyújtózhattam. A napfényes, zöld áramlat egy féltrópikus kertváros pálmákkal és bouganvilleákkal teli teraszán elbűvölő, s különösen az, ha az éjszakát követően ez az első látvány. Hunyorogva a terasz fakorlátjához dőltem, úgy vágytam beúszni a zöld-arany óceánba, mintha a létezés önfeledt hullámaiba kívánkoznék.

Néztem az utcát is. Csend volt, az emberek dolgozni mentek. Az itt lakóknak ez nem nyaralóhely.

Hirtelen feltűnt az utca elején egy riadtnak látszó valami. Élőlény, nem vitás. Villámgyorsan közelített, egy agár sebességével szaladt. De nem agár volt. Már majdnem a terasz alá ért. Kisborjú nagyságú kakasféle, zilált, fekete törzsi tollazattal, piros fejbúbbal, sárga csőrrel, hosszú nyakkal, pipaszár lábbal. Törpe strucc? Nem az, tarkasága eleve cáfolja a feltételezést. Lehet, hogy nem ébredtem fel, s álmodom a jelenést? Mert jelenés volt, ha nem is bibliai értelemben. És túl gyorsan is futott – hány másodperc lehetett az egész?

Mi vagy ki volt?

Utóbb értesültem: egy bush turkey. Azaz vadpulyka. A világ sok-sok állatkertjében bizonyára látható ez az észak-ausztráliai futómadár – ahogy környezetéből kiragadva a földkerekség szinte valamennyi állata. De valós környezetében csak az oda látogató ámulhatja. Ezért a rálátásért, mondhatnám primőr befogadásért utaznak messze földről afrikai szafarikra – oda kell menni a tevéhez és az oroszlánhoz, a zebrához és vízilóhoz.
Szemem dörzsölve betántorogtam a teraszról. A józanító kávé mellett már azok a bizonyos egyszerű gondolatok foglalkoztattak, amelyekkel a filozófusok keresik kenyerüket és az igazságot évezredek óta: miért vagyok?

A magamfajta filozófusnak nem mondható elszármazott még hozzáteszi: miért vagyok itt? Azért-e, hogy in situ láthassam a vadpulykát, nem pedig azért, mert a Föld átellenes felén időnként meg akartak gyilkolni, proverbiális szárnyaimat szegni, esetleg átparancsolni az utca másik oldalára? Lehet, hogy a menekülés transzcendens erők irányítása valami eredendő élmény felé, amely egyszersmind jutalom és feladvány: szólni kell róla?  Lehet, hogy az élményt nem is szabad megtartani, mert az önzés?

Volt egy néném – filozófikus és praktikusan lényeglátó –, aki azzal a tanáccsal bocsájtott egykor utamra: „amit megeszel és amit látsz, nem vehetik el tőled”. Tapasztalatból tudta, hogy arrafelé általában mindig elvesznek valamit az embertől. A féltrópusi reggel incselkedő fényeiben számomra felvonuló észak-ausztráliai vadpulyka látványa immár az enyém –, és mintha most a vélt feladatot is teljesítettem volna.

Handi Péter írásai a blogon | Handi Péter írásai a Liget folyóiratban