Két éve, Rómában, egy esős és szürke novemberi délelőttön, amikor életemben először sétáltam a Tevere partján, leginkább a megfakult lombú platánok alatt kanyargó folyót néztem, és a túlparton zárkózottan sorakozó reneszánsz palotákat. Az Angyalvár felé közeledtem, mikor eleredt az eső. Végigloholva a Giustizia operaházi díszletet idéző tömbje előtt, sürgősen menedéket kerestem az Angyalvár körkörös árkádjai alatt. Így lehet, hogy nem neszeltem fel a kis neogótikus templomra a Via Ulpiano sarkán, mindjárt az Igazságügyi Palota előtt; bár az is elképzelhető, hogy akkor sem veszem észre, ha sem a Tevere zöldesszürke szalagja, sem az eső nem vonja el a figyelmemet. Pedig furcsa szerzet, csipkés tornyaival élesen elüt a környező épületek hangulatától: az itteniek miniatűr milánói dómnak keresztelték el, joggal. Ha akkor felfigyelek rá, és tudom, mit rejt, bizonyára nem mentem volna el mellette csak úgy. A templom a talányos Sacro Cuore del Suffragio nevet viseli, benne pedig a világ alighanem legkülönösebb múzeumára lehet bukkanni. Arról ugyan sejtelmem sincs, mi köze lehet a szent szívnek a választójoghoz (suffragio – v.ö. szüfrazsettek), továbbá e kettőnek a milánói dómhoz, és mindennek együtt a másvilághoz, de hát Róma a szokatlan kombinációk és szertelen metaforák városa. A sekrestyében berendezett kis tárlat ugyanis Purgatórium Múzeum.
Különös gyűjtemények sokfelé találhatók. Tokióban például, úgy hallottam, van egy parazita-múzeum, valahol Izlandon pedig egy akkurátusan válogatott falloszmúzeumot lehet megcsodálni, amely a különféle emlősfajok hímjeinek formalinba áztatott szaporítószerveit mutatja be. A birodalmi nagyságot reprezentáló British Museum-féle kiállítások, és a kollektív emlékezetet serkentő különféle helyi tárlatok mellett sok minden lehet egy gyűjtemény tárgya, szervezőelve: a múzeum előbb a múlt méltóságteljes szentélyeként, mostanság pedig oktatási célokat szolgáló interaktív gyűjteményként határozta meg önmagát. Közös nevező, hogy a tárgyak az emberi vagy a természeti világ valamiféle áttekintését és analízisét adják: elvontabb dolgoknak igen nehéz múzeumot állítani, noha érdekes és inspiráló lehetne például a Nagyvonalúság Múzeuma, vagy az Emberi Hülyeség Tárlata. Ezért sajnálom, hogy esernyő híján, fától-fáig iszkolva kihagytam a megismerkedést egy teológiai tétel múzeumával.
Odabent, az üvegtárlóban csupa olyasmi látható, ami közvetetten a Purgatóriumból került ide: égő ujjak lenyomatait viselő imakönyvek, elszenesedett tízlírás bankjegyek, melyeket egy elhunyt pap hagyott hátra a San Lorenzo-monostorban, hogy miséket mondjanak megszabadulásáért a tisztítótűzből; továbbá az a megpörkölődött egyenruha is, amelyet Umberto király kenotáfiumának őre viselt, amikor 1932 egyik vészterhes éjszakáján megjelent a meggyilkolt Umberto király, és égő ujjakkal megragadta a szerencsétlen vállát, amíg rábízott egy III. Viktor Emmánuelnek szóló üzenetet. Ezekre egytől egyig kíváncsi lettem volna. Egy franciahonból ideszakadt plébános által alig száz éve épített templomnak egyébként is az a specialitása, hogy a Divina Commedia középső részében megénekeltek sorsán könnyítsen: tiszteletreméltó, ámbár manapság nehezen megmagyarázható vállalás ez, dehát én szenvedélyesen szeretem azokat az anakronizmusokat, amikkel senki sem árt senkinek. Arról nem is beszélve, hogy az ember ilyesféle dolgokban óvatos, vagy legalábbis él a gyanúperrel, hogy mi van, ha mégis az anakronisztikusoknak lesz igazuk, és odaát kétségbeesetten kereshetek megfelelő címletű bankókat.
A gondolat, hogy egy dogmatikai tételnek is lehet múzeumot csinálni, így vagy úgy, mégis lenyűgöző. Még sokkal kérdésesebb dolgoknak is lehet kiállítást szentelni, például meglepődnék, ha valahol Skóciában nem volna egy loch ness-i szörnynek szentelt múzeum. A legzseniálisabbat azért alighanem Kelet-Anatóliában láttam, csak már nem emlékszem, hogy a Van-tó partján, Dogubayazitban, vagy Erzurum városában. A múzeum felső szintjének jó része itt ugyanis azt mutatta be, mennyire nem volt örmény holokauszt: a tárlókban könyvek és dokumentumok sokasága reprezentálta, hogy nagyon nem. A nemlétező ilyen részletes bemutatása viszont csaknem az ellenkező hatást éri el, és ezt látva talán a legvehemensebb atatürki ideológián nevelkedett látogató is gyanakodni kezd: talán mégis van valami a dologban – nagyjából úgy, ahogy mínuszt és mínuszt összeszorozva az eredmény plusz lesz. Ha tagadni akarnánk valaminek a létét: az örmény népirtásét, a magyar honfoglalásét, a loch ness-i szörnyét vagy bármi egyébét, a legkevésbé tanácsos a tagadásnak emléket állítani, mert a tagadás nyelvileg is feltételezi a tagadott létét.
A legtöbb, Isten nemlétét szenvedélyesen bizonygató irat már-már felér egy teodíceával, mint ahogy a politikusok különféle gyanúsítgatásokkal szembeni sértett tiltakozása is sokszor egyenértékű a beismerő vallomással. Ezt a gondolatot a legvégsőkig fokozva szívesen megnyitnám valahol a Semmi Múzeumát, tele az ürességet felmutató kínai tekercsképekkel, elpusztult vagy el sem készült művekkel, a hiányra és nemlétezésre vonatkozó emberi koncepciók megannyi dokumentumával. Tartok tőle azonban, hogy egy efféle tárlat, ha következetes akarnék lenni, a világon sehol sem kaphatna helyet.
illusztráció | Michael Johansson
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
