HAGYMALEVELEK

Édes Kelemenem!

Múltkori levelemben említék Kednek egy öreg, falusi asszonyságot, és el sem is mondhatom, mennyire kirítt szobatársaim közül, kikkel több hónapi kórodai tartózkodásom idején öszvekerülék. Nem akarván visszaélni Öcsémuram türelmével, ezért nem írtam róla bővebben, pedig megérdemli, olyan jelenség, ki igen ritka mostanság. Fajtája eltűnőben van, nem védi törvény, mint a kihaló madárnemzetségeket, s csupán e néhány sor ad róla hírt jövendő generatioknak.     

Törékeny termettel, halovány, pergamenszerű bőrrel, nemes vonásokkal áldotta meg az Ég, tartása mellett ódon bájjal és kedvességgel is. Egykor tanítóné vagy postáskisasszony lehetett, gondoltam róla, ki idegenül téblábol ez új évezredben régimódi, steppelt köntösében, melynek halovány rózsaszínje oly jól illett szorosra font ősz kontyához és kellemetes, tartózkodó modorához, ám tévedtem, mert parasztleánynak született, és kétkezi munkáshoz ment nőül. (De mint Ked is tudja, a lélek nemessége nem attól függ, hová születünk, tanult emberek közt is bővséggel találtatik bárdolatlan tuskó.) Az első perctől sympathia alakult ki közöttünk, szavak nélkül értettük egymást. 

Látogatói mindöszve ketten valának: esetlen mozgású, nehézkes beszédű, kőmívesek mellett dolgozó fia (minden bizonnyal rég elholt apja mása), és egy bolti árus, kedves fiatalasszony, kit leányának hittem, de óhatatlanul is kihallgatott beszédjükből – a kórodában nem lehetnek  titkok az ápoltak között – kitűnt, hogy fiának sógornéja, kinek gyermekeit vigyázta anyjuk munkába állása idején, pótolván elhalt nagyanyjukat. 

Szavaikat akaratlanul hallgatván azt is megtudtam, hogy mindannyian nehezen élnek, hajdanában ez állapotot nevezték tisztes szegénységnek. A fiatalasszony még távbeszélője díját sem fizette be – kicsi a bér, a gyermekek taníttatása drága, ura meg szeret néhanap a pohár fenekére nézni –, az öreg asszonyságnak pedig nem vala kézi telephonja, s ha lenne, sem használhatná, mert szinte teljességgel süket szegény, szájról olvassa le a szavakat, s így nem tudja megizenni hazatérésének idejét.

Nem bírtam úgy tenni, mintha nem hallanám, miről foly közöttük a szó, és elkövettem azon illetlenséget, hogy közbeszóltam felajánlani segítségemet, mit megkönnyebbült hálálkodással fogadtak.    

Attól kezdve a rózsaszín slafrokos asszonyság még inkább bizalmába fogadott, néha szólt egyszerű életéről, de soha nem panaszkodott, azt is csak akkor jegyzé meg, hogy nagyon kicsi a nyugdíja, midőn tanácsot kért tőlem, elég-e, ha ennyit s ennyit ád a doktoroknak. Még sok is, válaszoltam, de ő nem akarta másoknál alább adni és szégyenben maradni. Megkért, hívnám fel ez ügyben fiát, ki másnap be is jött a pénzzel és a borítékokkal, de nézze csak, a régi villanyos számlák kopertáját hozta, mutatá nekem könnybe lábadt szemmel, azután csak ült az ágya szélén és tanácstalanul forgatta köszvénycsomós ujjai közt a gyűrött borítékokat.

Tudja Öcsémuram, bár a törvény tiltja, e kórodában – és minden bizonnyal a többiben is – engedélyezve vagyon a parasolventiának nevezett hálapénz, de azért majd mindenki szégyenli, akár adja, akár kapja, ezért ragaszkodunk a borítékhoz; mégis más, mint odanyomni a pucér bankókat. (Bár hallék olyat is, hogy egy nagyvárosi seborvos operáció előtt megkérdezte betegjét – nyugdíjas barátnémat –: mennyit ér meg magának az egészsége?)

Szomszédnőmnek a Ked bácsikájával hozattam új kopertákat, miket mindenáron ki akart fizetni a telephonnal együtt, de nem fogadtam el tőle azt a pár forintot. Sehogy se szeretett volna adós maradni, megajándékozott hát a szép, kifényesített almával, mit a fiatalasszony hozott neki, emlékezetembe idézve öreganyámat – a Ked dédanyját –, ki köténye sarkával dörgölte csillogóra az uzsonnára szánt Deliciust.   

Tudja Ked, ha egyszer a tudósok a Homo sapiensre nézvést is öszveállítnák azon lajstromot, ami minden fogyatkozásban lévő élőlénynek kijár, a kárpáti basarósától a lápi pócon át a fehérszárnyú szerkőig, eme csendes, sorsuk zokszók nélkül viselő öregekkel kellene kezdeni. Elsőnek mindjárt a rózsaszín slafrokos asszonyságot ajánlom.

Remélve, hogy bírom Öcsémuram egyetértését, maradok szerető rokonja:
édes Nénje

Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban