Luchador vagyok, nem pankrátor, a Ramón a hátam mögött, az is, hiába mondogatják mostanában, hogy Mickey Rourke, meg pankrátor, azok nem igazi szamurájok, akkor már inkább Forest Whitaker. Mexikóban is van mozi. Na de Ramón meg én, mi igen, mi vagyunk az utolsó igazi harcosok. Nekem nagyobb a hírem, én több győzelmet kapok, Ramón viszont kizárólag haikuban beszél, így kompenzál a gyerek. Valami könyvből tanulta meg, hogy mi az, és teljesen rákattant, abba sem tudja hagyni, szerintem a felesége emiatt fog idegen lőcs után nézni.
Persze az én szempontomból az a lényeg, hogy jól megy a dolog, nagyjából két éve jutottam fel a csúcsra, ami azt jelenti, hogy már üdítőitalokat is reklámoznak a maszkommal. Vettem egy villát a hegyekben, van medence a kertben, meg pálmafák, egy kurva nagy terasz nyugágyakkal, kokain és lotyók nincsenek, hiába jut ez elsőre az eszükbe Mexikóról. Hívtak tévéinterjúba is, oda is maszkban mentem, az arcomat még nem is látta a közönség. Azt hiszem, nem is fogja. Csak a vesztest kényszerítik, hogy levegye a maszkot, így szégyenítik meg.
Amikor belépek a csarnokba, villogni kezdenek a fények, amikor megszólal a zeném, rezeg a gyomrom – nem remeg, hanem rezeg, azt pedig a mai napig imádom. Mintha hangyák tombolnának benne, neki-nekicsapódva a falának, közben meg megyek előre széttárt karral, a szemem összeszűkül, a maszkom változatlan, a közönség pedig üvöltözik, tudják, hogy veszélyes játék ez. Vesztek már oda a ringben. Agyi ütőértágulat, azt mondták a dokik, de akkor is a bunyó közben múlt ki, élő adásban. Szteroidkúrákat persze én is nyomok, elvégre a testemből élek, akárhogy is vesszük, nem kell finomkodni, na, de azért vigyázok magamra, és amikor Ramónnal megy az esti műsor, hát rá is vigyázok.
Állunk a maszkban, Ramón a hátam mögött, az öltözőből már kijöttünk, de az arénába, az ezernyi szempár elé még nem lépdeltünk ki. Egyelőre rajtunk az öltöny, persze hamarosan letépjük, nem üzletemberek vagyunk, hogy itt pingvinkedjünk, basszameg. Az ing alatt érzem, hogy a bőrömbe dörzsölt olaj a hasamon lefolyó cseppeket ereszt, futkosnak lefelé csillogó szálakat húzva, végül a nadrág magába szívja. Hátrafordulok, Ramón merev testtel várakozik, összenézünk, végigmérjük egymás maszkját, ő meg elmosolyodik, látom a szemén, és azt mondja, vár ránk odabent egy-egy arcátlan köcsög, predátor vagyok. Visszaállok az arénába vezető folyosó ajtajához, még mindig nem nyitották ki.
Hallom, ahogy odabent nagyokat döndül a ring, a földhöz csapott mázsák rengései ezek, és üvölt a tömeg, fojtottan zúgva. Ez után mi következünk, ketten kettő ellen. Az ellenfeleink igazi vidéki suttyók, tegnap átvettük velük a ma esti összecsapást, és alig értettem, mit beszélnek, hát ezeknek kukorica van a pofájuk helyett, esküszöm, a szavak is úgy záporoznak elő, mintha tényleg kukoricaszemeket pattintgatnának. Megtisztelő nekik, hogy csak tíz perc után jön a dupla fojtás, ki van nyalva a seggük is, hogy ellenünk ilyen sokáig parádézhatnak.
Most felharsan a konferanszié éles hangja, mint egy vadászkürt, és a hangyák rögvest nekicsapják magukat a gyomromnak. Kitárul az ajtó előttünk, megszólal a zenénk, a folyosóról kezdik kifelé fújni a füstöt, abból fogunk előbukkanni, mint régen a vonatok. Vibráló torokká alakul a közönség, el akar nyelni minket, néha úgy érzem, kutyák ülnek körben a székeken, nem is emberek, csaholnak, és morognak, és nyáladzanak, főleg, amikor Ramónnal egyazon pillanatban letépjük magunkról az öltönyt, és csípőn ragadjuk a fogadásunkra kivezényelt tangás lányokat. A kukoricapofájúak már a ringben vannak, ők voltak az előző összecsapás győztesei, és miközben lassú léptekkel megindulunk feléjük, röhögnöm kell, mert látom rajtuk, hogy milyen elszántan majomkodnak a szorítóban, mintha nem tudnák pontosan, hogy rövidesen mi lesz. Jó, jó, kell a felhajtás a népnek, azt én is tudom, na de akkor is, legalább szarjanak be tőlünk, vagy valami.
Átmászunk a kötelek között, Ramón körbefordul, és felkiált, velem az Isten, velem Forest Whitaker, bekaphatjátok! Egyszerre fütyül és éljenez a fekete száj, és én éppen megveregetném a Ramón gyerek vállát, amikor elkeseredett harci vakkantást hallok, és mire megfordulnék, egy erős kar megragad, megperdít a levegőben, és úgy a földhöz csap, hogy egy pillanatra azt sem tudom, sírjak-e vagy hányjak. Figyelmeztetés nélkül látott munkához az egyik túlbuzgó paraszt, ennek elment az esze, gondolom, miközben fájó derékkal feltápászkodom, nem ezt a nyitást beszéltük meg.
Látom Ramónon, hogy ő is megdöbbent, ezek itt önálló életre keltek, bazdmeg, erre nem készültünk. Előregörnyedve és izzó szemmel áll velünk szemben a két újonc, próbálok jelezni nekik, de úgy, hogy csak ők vegyék észre, a nézők ne, óvatosan intek a kezemmel, mintha vérebet nyugtatnék, és a maszk mögül odaszólok, hogy csigavér, pöcsös, eljön a te időd is, de most úgy folytatjuk, ahogy tegnap megbeszéltük. Nem válaszolnak, mozdulatlan mindkettő. Hát jó, gondolom, akkor próba szerencse, azzal előretörök, hogy kivitelezzem az első dobást, a nyakamba kell vennem a nevétsetudom sárgamaszkosat, forogni vele együtt párat, mintha kilencven fokkal elforgatva keringőznénk, aztán leejteni a padlóra, lehetőleg úgy, hogy tudjon tompítani is az érkezéskor. Futok előre, közben igyekszem szuggerálni a sárgamaszkost, el ne cseszd itt nekem, hülyegyerek, tudod, ki vagyok, és lehajolok, hogy könnyebben átkulcsolhassam a derekát, ő meg erre hátrébblép, és egy határozott mozdulattal a homlokomba térdel.
Felzúg a közönség, megdörren a padló, ahogy rázuhanok, diadalittasan rikolt az ellenség. Nincs mese, villan át újszülöttként megrázott agyamon, ez most igazi, ez élesbe megy, most először nincs koreográfia, nincs játék. Megdörzsölöm a fejemet, felkönyökölök, és homályos tekintettel felmérem a helyzetet. Ramón korábban kapcsolhatott, mint én, mert már nekivadulva ütlegeli a másik karrieristát, a szőrös testű zöldmaszkosat. A tömeg vérszemet kap, vörösen pislog ránk, szájából mámoros hangok áradnak szét az arénában. A sárgamaszkos ellöki Ramónt a másiktól, majd felszökken a gumikötelekre, és onnan vetődik rá könyökkel az én cimborámra. Lábra állok, néhányszor magamra csapok, hogy serkentsem kicsit a vérkeringést. Valaki behajít egy széket, gondolkodás nélkül felkapom, és azzal támadok rá a zöldmaszkos szarházira. Egyenest a fejét találom el, de ez mintha meg sem érezné, csak morog, kitépi a kezemből a széket, és messzire dobja.
Újra a földre kerülök, ott ütlegel ez a szőrös senki. Egyszer sikerül rákulcsolnom a nyakára, álljál le, vagy ez lesz az utolsó bunyód, szuszogom neki, nem viccelek, testvér, tényleg elroppantom a csigolyád, de valahogy csak kiszabadítja magát, és újra nekem esik. A maszk tompítja a fájdalmat, és mivel kaphattam egy jó kis agyrázkódást is, ott a ringben fekve valószerűtlennek tűnik az egész. Hiába püföl ez az elszánt amatőr, hiába látom, hogy Ramónt éppúgy a földbe döngölik, inkább érzek most nyugalmat, mint dühöt.
Két évem volt a csúcson, gondolom, végül is nem kevés idő, ebben a szakmában gyorsan öregszik az ember, ahogy mondani szokás, és meghívásokat ezután is kapok majd, talán az üdítőket jövőre már ez a két gyerek reklámozza, de akkor is tudni fogják, hogy ki voltam. Mi a Ramónnal régimódi harcosok vagyunk, mi még betanultuk rendesen a bunyót, mint a balettosok, mi nem ész nélkül vertük össze a másikat, dehát úgy látszik, most már ez kell. Mert hallom, hogy ez kell, meg van őrülve a közönség, sose szórakoztak még ilyen jól. Egyet-kettőt még a rend kedvéért visszaütök, de már azt is egyre erőtlenebbül, azt is csak a szórakoztatás miatt.
A sárgamaszkos már leszállt Ramónról, most komótosan odalépked társához, megböködi a vállát, hogy elég lesz már, én meg idülten vigyorogva, mint egy szenilis trotty, arra gondolok, hogy nahát, milyen rendes gyerek ez. A zöldmaszkos feláll, átkarolják egymás vállát, a ring közepére vonulnak, és egy emberként rántják le magukról a maszkot. Ezen még így megvénülten, összeverve is csodálkozom, miért leplezik le magukat, mikor ők győztek. Fiatal srácok, legfeljebb, ha húszévesek lehetnek, a bősz dicsőség vicsorrá húzza mosolyukat. Ekkor megrémülök tőlük, biztonságot keresve közelebb kúszom Ramónhoz, meglökdösöm kicsit, hogy él-e még, ő pedig felhorkan.
A tömeg hosszú percekig élteti új bajnokait, velünk mit sem törődve. Ramón nagy nehezen a hasára fordul, megrázza párszor a fejét, aztán rám pillant, és keserű szemmel azt mondja, hogy ennyi volt, koma, jöhet a harakiri, persze, úgyse, mi? Sokáig tart, mire kicipelnek minket az egészségügyisek, a két ifjonc már a nézők nyakában, körbecipelik őket az arénában. Ebből a távolságból már nem olyan rémisztőek, még el is mosolyodok, amolyan békésen, milyen szép is a törekvés. Az öltözőbe visznek, ott látják el a sebeket. Egy évet adok nekik, tűnődöm az egyik padon fekve. A maszkomra pillantok, a sarokba támasztva figyel, és mintha neheztelne rám.
fotó: Tomasz Gudzowaty | Lengyelország | a National Geographic Polska számára | World Press Photo 2012
