Kedves Atyámfia, Kelemen Öcsém!
Oly régóta nem váltánk levelet egymással, hogy Ked – ha ugyan még megvan – akár azt is hihette szegény nénjéről, hogy azóta már Charonnal ladikázik. Hát ha ezt vélte, beletrafált az igazság kellős közepébe, mert én már ott ültem abban a csolnakban, s ha az alvilág révésze nem olyan álmos és fáradt, hogy elvéti az irányt, s merő véletlenségből az innenső oldalon köt ki, most nem lenne, aki levelet körmöl Kednek.
Így hát nagy nehezen partra evickéltem, de mondhatom, épp hogy hálni járt belém a lélek, s nyaramat ezután különbféle kórodákban töltve bővséges tapasztalatokat szereztem sokféle kórságomról és azok therápiájáról, valamint az oly sokat emlegetett magyar egészség-ügy állapotjáról, ám tisztában lévén azzal, hogy ifjak számára nincs unalmasb időtöltés, mint az aggok nyavalyáiról szóló elbeszéléseket hallgatni, az egészség-ügyről pedig bőséges híradással vagynak az újságok, inkább egyéb élményjeimről számolok be Kednek.
Ezúttal nem párkákkal és szibillákkal hozott össze a sors, mint akikről tavalyi kórodai leveleimet írtam, de azoknak a testi-lelki nyomorúságban senyvedő, többnyire öreg asszonyságoknak élete is, kikkel e nyáron hosszabb-rövidebb ideig kénytelen közösségben éltem – ahogy mondani szokás – kész regény vala.
Ne ijedjen meg, nem akarom én Kedet vénasszonyok életleírásával traktálni, mindösszve néhány epizódot írok le, melyek lelkemet annyira felkavarák, hogy azóta se tudott megnyúgodni.
Egy alkalommal két, magatehetetlen öreg asszonysággal osztoztam kórodai szobámon, kiknek szavát se hallottam, egész nap csepegett beléjük az infusio. Mondhatom, csendes hely volt, ám a nagy nyúgodalom közepette már az első éjtszaka üde kislányhangra ébredtem… szóraka tiki taka alabala bim bam busz! Először félbeszakadt álmom folytatásának hittem, de gyorsan elmúlott azon féléber állapotom, midőn való és valótlan összefoly, és a hang is újra kezdé a kántálást, antanténusz szórakaténusz szóraka tiki taka alabala bim bam busz!
A folyosóról beszűrődő gyenge világnál mozdulatlannak láttam mindkét asszonyságot, hármunkon kívül pedig nem vala ott senki, tehát csupáncsak – bármily absurdnak látsza – kettejük közül lehetett valamelyik, de a hang bújócskát játszott velem, hol az egyik, hol a másik ágy felől hallám.
Hol vagy most? szólítottam az ismeretlent, s noha nem reméltem választ, az késlekedés nélkül megérkezett, a Sóház utcán, a kertben, és önfeledt kacagással kezdte elölről a mondókát. Gyermekkoromból ismertem az ottani nagy, csűrökkel, szinekkel, ólakkal teli parasztportákat, magam is gyakran múlattam az időt egy Sóház utcai iskolatársunknál. Szüléi nem haraguttak a zsivajgásért, anyja nagy karéj zsíroskenyerekkel kínált minket uzsonnára. Kivel játszódol? kérdém tehát felbátorodva, és a kislányhang készségesen válaszolt: Lídiával.
– A barátnéd?
– Nem, a kislányom.
– Mennyi idős?
– Tizennégy hónapos.
– Hol van most? - folytatám a faggatózást.
– Nem tudom, jaj, nem tudom - hangzott elhalkulva a hang immár egészen messziről, és hármunkra, mint egy kő, rázuhant a csönd.
Másnap megpróbáltam szóba elegyedni szobatársaimmal, de nem mentem vélük semmire. Egyikük most sem volt magánál, a másik pedig – egyébként megtudtam, véletlenül mindketten a Sóház utcában laktak – azt mondá, neki csak egy fia van, láthattam, bejár hozzá, nem ismer semmiféle Lídiát.
Tudhatja Ked, nem vagyok kíváncsiskodó természetű, de azóta is gyötör a kérdés, hogy létezett-e, s ki volt és mi lett ama Lídia nevű gyermekkel, kinek emléke ott kísértett azon az éjszakán?
Lehet, most azt gondolja kedves Öcsém uram, ennél nagyobb bajom ne essék soha, de én nem tudom kiverni a fejemből, hogy mely sötét titok lappanghat e kisded epizód mögött, mely szakadékokat rejthet az emberi lélek.
Azért Öcsémuram is tollat foghatna néha, hogy megírná, merre tart élete folyása, levelét már nagyon várja a Ked
édes Nénje
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
