Pietro Spirito Trieste é un’altra című könyvében idézi Alessandro Marzo Magno-t, aki szerint a monarchiabéli Triesztből (egészen pontosan a város Habsburg lelkületéből) eltűnt, ami a legjobb volt, és megmaradt, ami a legrosszabb. Eltűnt ugyanis a Habsburg korszak soknyelvűsége, kulturális sokszínűsége, de megmaradt a gyűlölet. Ezzel a megállapítással nem akarok vitatkozni, mert nem igaz.
Egy dolog ugyanis még egészen biztosan megmaradt ezekből az időkből (én magam vagyok rá a tanú), és az nagyon jó, nagyon-nagyon jó: sőt, valószínűleg a legjobb, amit a kehes Monarchia adott nemcsak Triesztnek, hanem az egész világnak. Megmaradt ugyanis a fröccs. A város sajátos kevert nyelvén adott neki nevet: spritz rosso és spritz bianco. Kinek-kinek kedve szerint. Másfél eurót kell fizetni érte – nem érdemes számolgatni: megéri. Megint csak nem akarok arról vitatkozni, hogy kánikulában melyik ital a legjobb szomjoltó. Mert a fröccs az. Azonnal segít, és nemcsak a szomjúságot oltja, hanem erőt is ad. Persze, nem tombolni lesz kedve tőle az embernek, hanem egyszerűen élni.
Megmaradt tehát Triesztben a fröccs, de mintha kihalófélben volna. Nincs sok helyen. A rezervátumba kényszerített, megtizedelt indiánok méltóságával és (végeredményben) legyőzhetetlenségével őrzi magát néhány helyen. Például a via della Torretta-n a L’Osmiza di Cavana-ban, a Karsztvidék jellegzetes borkiméréseinek egyikében. A szűkös helyiségben is ácsoroghatnék a karcos hangú törzsvendégek között, de inkább kiülök az épület elé tett néhány kisebb hordóra. Hőgutától nem kell tartani, mert a sikátor magasra nőtt házai úgy borulnak össze, hogy a nap sugarai nem tudnak a harmadik emeletnél lejjebb ereszkedni. Mégsem sötét, mégsem kietlen, mégsem félreeső: ez a világ közepe. Ezzel a megállapítással nem érdemes vitatkozni, legalábbis az első spritz bianco után.
Ha falnak háttal ülök a hordón, balról a tenger hűvös kőfalakról visszaverődő illata biztosít, hogy jó helyen vagyok, jobbról pedig a Cavana szilárdabb, vaskosabb zajai, kipárolgásai nyugtatnak meg: sok minden mást is akarhatok még ebben a városban.
Amikor a második fröccsért megyek a pulthoz, és nem tudom eldönteni, rosso legyen vagy bianco, a kellemes dilemmától végre megnyugszom, és körbekémlelek az aprócska helyiségben. Mert vannak itt más csodák is. Különféle sonkák, szalámik, sajtok. A Karsztvidék édesbús, napszítta gyümölcsei. Minden falatnál érződik, hogy olyan földön teremtek, amely nem osztogatja könnyedén jótéteményeit.
Ide ritkán téved gyanútlan belga, francia, finn holland, amerikai, ne adj isten, japán turista, s ha mégis megtörténik, távoztukban döbbenet látszik az arcukon. Vagy mert rájöttek, hogy eddig nem tudtak valami fontosat, vagy mert nincs bátorságuk ehhez a tudáshoz. A fröccs nem turistalátványosság. Az ő bajuk. Mi, magyarok látogassuk csak nyugodtan a L’Osmiza di Cavana-t.
Petrik Iván írásai a blogon | Petrik Iván írásai a Liget folyóiratban
