A MEGSZÉGYENÜLÉS KEZDETE

Ments meg, uram, a tisztaságtól. A hozzá vezető
porlepte utat valahogy még átvészelem, mert hiszek
az ecetes szivacsban, hiszek a hideg zsíroldóban,
és ismerem a kormot lekaparó kés kérlelhetetlenségét is,
de irgalmazz attól, uram, hogy egyszer célhoz érjek.
A cél ugyanis nemhogy szentesítené, de visszamenőleges
hatállyal profanizálja eszközeimet – és bár az eszközökben
sosem válogattam, hiszen ha kellett, gyerekkori pólómmal
töröltem fel a padlót, vagy önmaga ellen fordítottam
a mocskos porszívó csövét, a gáztűzhely és a csempék
szégyentelen ragyogását mégsem szenvedhetem.
Mert mi más volna a tisztaság, mint a megszégyenülés
kezdete, az ősbűn előtti, hideglelős ártatlanság maga –
óvj meg tehát, uram, a paradicsomi állapotoktól, ne engedd
látnom, ahogy gondosan kitakarított szobámba lopva
visszaszédelegnek a pókok. Ahogy a vakítóan fénylő ablakokra,
mint a kétségbeesés, a csontszáraz por idővel visszaszáll.