Na, ez a pilóta megfontolt, komótos, visszafogott úrvezetőnek számít Alekszejhez képest. Már akkor sejthettem volna, baj lesz, amikor sofőrkesztyűben fogott kezet, és első kérdése az volt, hogy az a széria Hyundai Lantra, amelyből az új kocsija kikerült, Magyarországon kapható-e? Aztán elkezdődött a rémálom. Alekszej nem ismeri a záróvonal, a forgalomtól elzárt terület, az elválasztó sáv, az építkezés, az úttest és a járda közti szakasz fogalmát, megy, amerre üres területet lát. Gyorsít és fékez, mint egy autóversenyző, furakszik, mint egy párizsi a körforgalomban, dudál veszettül, mint egy olasz, és közben bőszen veti a kereszteket, akárhányszor templom előtt robogunk el – ilyenkor még a kormányt se fogja.

Amikor nem a lelkiismeretével van elfoglalva, a három GPS-et nézi. Nagyok ám itt a távolságok, egy GPS nem elég. Az egyik régi, a másik nem elég pontos, a harmadikban az a jó, hogy hangvezérléssel működik. Induláskor mind a hármat be kell programozni, menet közben figyelni szükséges, hogy ugyanazt mutatják-e. Hát, valljuk be, nem mindig. Olyankor (utunk során két alkalommal) megy egy telefon Nyinocskának a központba, erősítse már meg, jó döntést hozott-e, nehogy eltévedjünk. Ha nem volna görcsben a gyomrom, elmesélném neki a jó öreg pesti viccet:

– Rendőr bácsi, miért lyukasztott két buszjegyet?
– Azért, fiacskám, mert ha ez elveszik, akkor még mindig itt a másik, amit meg tudok mutatni az ellenőrnek.
– És ha az is elveszik?
– Ó (mosoly, belső zsebbe nyúlás) – akkor itt a bérlet, te kis csacsi!

Ehelyett őzikehangon érdeklődöm, gyakoriak-e a balesetek Moszkva útjain. Megnyugtat. A helyiek ugyan szeretnek gyorsan vezetni, de ritkán van baj belőle, mert vigyáznak egymásra. Látta ő is a YouTube-on a nagy csattanásokról készült képeket, de azokat egy alagút kamerája sok év alatt vette fel, úgy vágták össze. Ahogy kimondja, megáll a kocsisor és pillanatok alatt feltorlódik. Hajnali negyed kettő van, éppen átszelni készülünk a várost a több mint 80 kilométeres Seremetyevo-Domogyedovo tengely mentén, de tele az út, és alig mozdulunk – mint nemsokára megtudjuk, jókora karambol történt a közelben. Látjuk is a három totálkárosra tört autót a túloldalon. Az egyik akkora erővel csapódott a derékmagas elválasztó korlátba, hogy a zömök betonelemeket szétütve a mi négysávos utunk közepéig szórta be a darabkákat, ez bénította a befelé vezető oldalt is.

De később se lesz sokkal jobb a helyzet. Útjavítás, szélesítés mindenütt. Magyar szemnek szokatlan látvány a kivilágított dömperek, úthengerek regimentje, amelyek végigdolgozzák az éjszakát. El tudnám képzelni, hogy a négy sávból nem hármat zárnak le egyszerre, még hajnalban is dugókat okozva, de imponál is a dolog: így azért lehet haladni, épülhet-szépülhet a város.

Alekszejnek erről más a véleménye. „Egyszer kéne jól megcsinálni, nem ellopni a pénzt, aztán ismét és megint nekiállni, minden tavasszal, újraaszfaltozva a télen menetrend-szerűen tönkremenő felső réteget. A svédeknek miért sikerül a sarkkörön túl is, nekünk meg miért nem? Nekem senki ne mondja, hogy csak a korrupció miatt van ez, valami másnak is kell lenni mögötte”.

Mégis, ez már nem a sárba és sötétségbe ragadt, koszos és szürke Moszkva, ahol huszonöt éve ténferegtünk, kilátástalanul. Ennek a végtelennek tűnő rodeónak, amely először bevezetett a város szívébe, egyenesen a Vörös tér háta mögé, a még hajnalban is kivilágított Vaszilij Blazsennij székesegyházhoz, majd onnan újra ki, a külső kerületek felé, nem volt egyetlen olyan pillanata sem, amelyben nem egy izmosodó világváros pózolt barátságosan, de azért lenézően a messziről jött vendégnek. Ugye, milyen stílszerűen szép a jellegtelen Inturiszt Hotel helyére épített gyönyörű, de archaizáló Ritz-Carlton? Ugye, nem akármilyen látvány így együtt a sok kivilágított hagymakupola és torony a Moszkva folyó partjáról? Látod a megnyílt tereket, a szépen kialakított parkokat? Az irtózatos méretű bevásárlóközpontokat? Vajon honnan jön és hová tart a legalább kétezer, gödröket kerülgető biciklis éjszakai konvoja a Tverszkij bulváron? A sötétben még a peremkerületek hatalmas lakótelepei sem olyan barátságtalanok. Június vége van, de azért jó látni a fiatalok békés, néha féktelenül jókedvű, kisebb-nagyobb csoportokban hazafelé induló kompániáit – mint mindenütt máshol.

Jól élünk – dicsekszik Alekszej, megelőzve a kérdéseimet. A közbiztonság is sokkal jobb, mint pár éve. Szerencsére jön a lé is. Ez a kocsi például harmincezer dollárba fájt, plusz kétezer az extra biztonsági berendezés, másik kétezer a stúdió minőségű hangcucc, de megéri. Egyedül az a baj, hogy a barátnőm nem enged cigizni a kocsiban.

Azért nekem rejtélyes ez a fickó. Állítólag sokáig a televíziónál dolgozott, aztán klipeket rendezett, de akkor mit keres az éjszakában, mint reptéri fuvarozó, és miért menet közben beszéli meg egy diszpécserrel, hogy a kilométer mellett az idő is számít a díjazásánál. Miből megy két hét múlva Thaiföldre és Indiába a barátnőjével? Különben is: honnan tudta Anasztázia, a konferenciaszervező, hogy figyelmeztetnie kell engem, csak fél órás várakozás után kezdjek idegeskedni a reptéren, mert legalább annyit késhet az autó? (Negyven percet vártam). De legfőképp: ugyan miért tartja komplett elmebetegnek a Pussy Riot leánybanda tagjait, akik Putyin-ellenes demonstrációjuk miatt garázdaság vádjával hosszú börtönbüntetés elé néznek? Valószínűleg soha nem fogom megtudni.

– Alekszej, te nem félsz a rendőröktől?
– Nem.
– Nem? Pedig lépten-nyomon ott állnak az út mellett, mindig van egy leintett kocsi, amit éppen büntetnek.
– Hát tudod, nálam meg mindig van bekészítve két boríték. Ha valami miatt elkapnak, odaadom nekik a pénzt, ők elfogadják, elfelejtjük egymást, aztán megyek tovább. Nálunk így megy ez.
– De miért két borítékkal indulsz útnak?
– Mert olyan még nem fordult elő, hogy egyetlen napon háromszor is megbüntettek volna. Kétszer már sokszor.

Mit is mondhatnék erre? Ha csak úgy nem.

fotó | 500px.com

Z. Karvalics László írásai a blogon | Z. Karvalics László írásai a Liget folyóiratban