Zé arról olvasott a neten, hogy egy távoli s egyben keleti országban rendre megöngyilkolják magukat a celebritások. Erről eszébe jutott, hogy néha a bálnák is a partra úsznak, ahol roppant súlyukat nem bírja amúgy nem gyenge csontozatuk, összeomlik a tüdejük, és kimúlnak. Hátradőlt, lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy ezek a hatalmas testű állatok szánt szándékkal kisodortatják magukat a fövenyre, hogy ott szerfölött csúnya véget érjenek.
Egy alkalommal végignézett egy amatőr filmfelvételt a televízióban, amelyen környezetvédők igyekeztek megmenteni szuicid állatokat: gödröket ástak köréjük a homokba, a gödrökbe vizet vezettek, majd megpróbálták visszavonszolni a tehetetlen testeket a tengerbe. Zé lélegzetvisszafojtva kísérte erőfeszítéseiket, jóllehet sehogy sem tudta felfogni, milyen megfontolásból avatkoznak fajtársai egy másik faj, jelesül épp a cetek legbensőbb magánügyeibe.
Furcsa módon könnyebben megértette, amikor az emberi nem egyes egyedei másféle módon ártják magukat a bálnák dolgába, azaz hajóikról szigonyt lőnek a tengeri gigászok oldalába. Ennek könnyedén belátható okai vannak: bálnazsír, ámbra, bőr, csont és töméntelen felfalható hús. Tény, hogy bizonyos szemszögből (különösen a tengeri emlősökéből) kíméletlen az eljárás, amint az is nehezen vitatható, hogy kegyetlen munka a bálnavadászat, de méltányolható.
Zé hintázott a székén, s eszébe ötlött az a nemrégiben kapott elektronikus körlevél, amely a Feröer-szigeteken évi egyszer szokásos nagy-nagy nemzeti bálnavadászat elleni tiltakozásra szólította föl. Zé jobbára nem reagált az efféle fölhívásokra, ez az eset azonban kivételként erősítette a szabályt, Zét tudniillik fölöttébb dühítette a levél tárgya: „Add neved a tiltakozáshoz!” Sajnálta ugyan a legyilkolt állatokat, fölháborodásában mégis ezt válaszolta a feladónak: „Eszemben sincs a nevemet adni! Mióta élek, elvárom, hogy a feröer-szigeteki emberek ne szóljanak bele a rigolyáimba, cserébe ők számíthatnak arra, hogy én se taglalom, mit csinálnak. Ha egyszer elkezdenénk, vége-hossza nem volna.
A kínaiak például kutyát esznek. Ez a mi szemünkben undorító. Mi disznót zabálunk, zavarva ezzel a zsidók és muszlimok (s nem mellesleg az ősi egyiptomiak) érzékenységét. A spanyolok és mexikóiak bikaviadalokat szerveznek, attól érzik jól magukat, Dél-Amerika-szerte pedig fölöttébb népszerűek a kakasviadalok. Miért ne szóljunk ezek ellen is? Miért ne adjuk a nevünket ezekhez a protestálásokhoz? Miért is ne? Belekotnyeleskedhetünk bármibe, ha úgy tetszik, nem kerül semmibe. Akad, akit a narancslé, míg másokat a sör üdít. Mi akkor az üdítő? Végezetül: távolról sem az ilyen, feröeri jellegű események miatt vannak veszélyben bálnák és delfinek, ez a veszteség csepp a tengerben ahhoz a veszedelemhez képest, amit mindennapi életünk, puszta létezésünk jelent számukra”.
Ismerőse, akitől a körlevelet kapta, megorrolt. Zé ettől elkomorodott. Mindig elkomorodott, ha az emberi butasággal a maga nyers valóságában kellett szembesülnie. Morcosan hintázott a székén, a part felé tartó bálnák jártak az eszében. Talán az ember korszaka előtt is megtették. Vagy, meglehet, csak azóta hajlanak az önpusztításra, mióta a humánum uralja a világot. Zé lebiggyesztette az ajkát, lesütötte a szemét. Akár öngyilkos bálnák láttán egy japán bálnavadász…
illusztráció | Pusztai Virág
