Próbálom felidézni, hogy kezdődött: vörös festékkel leöntötték a Károlyi-szobrot, kipát tettek a fejére – nem, sokkal régebben kezdődött, de azzal most nem foglalkozom. Az elkövetők bizonyára azt akarták mondani: Károlyi „vörös”, „kommunista” – aki manapság így vádol, elismerést szerezhet, mindenesetre a történelmi tényeknek fittyet hányva lehet fennhangon és következmények nélkül effélét állítani. S persze hogy „zsidó”, vagy „zsidó” érdekek kiszolgálója.
A jelenség nem egészen új. Kosztolányi Dezső az 1926-os Édes Anna utolsó oldalain idézi a kurzuslovag Druma Szilárd és társai fecsegését, mikor az író háza előtt elhaladva beszélnek róla: „Kosztolányi? […] Nagy kommunista volt.” „…most nagy keresztény” „…azt olvastam, hogy fehér terrorista.” „Nagy vörös volt.” […] „Az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni. […] Beszédükre fölneszelt Hattyú, az a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott a kert sarkáig, és ott mérgesen csaholni kezdett, úgyhogy szavuk egészen elveszett a kutyaugatásba.”
Vörös, kommunista, zsidó, zsidó-bérenc – gondolati panelek. A vád eltereli figyelmünket arról, aki vádol. A vádakra védelmeznénk, pedig nem is Károlyi Mihályról van szó. Aki gondolati panelek szerint ítél – nem lát embert, Károlyi Mihályt sem látja. Panelek alapján határozza meg önmagát is. („Én nem vagyok ilyen-olyan.” „Ő viszont...”) Valami „készre” vezeti vissza önmagát. Nincs benne jóindulat, nincs bizalom se; az ilyen ember nem ismeri az újdonságot. Pedig számíthatatlanságunk a leginkább emberi. A panel-érzület iszonyatosan veszélyessé lesz, amikor hatalom társul hozzá.
Vádjait akkor nemcsak jogosnak véli, másoktól is elvárja, sőt, megköveteli. Károlyi Mihály is csak ürügy, hogy „megmondja, előírja, kinyilvánítsa”, mi szabad, mi nem. Önhatalmúan mutogat a „közös” ellenségre. Senki nem kérte rá, de olyan erős benne a hazafiúi viszketeg, hogy nem tudja magát megtartóztatni. Esetünkben eltüntet egy műalkotást, amelynek nincs – nem is lehet – köze politikai kurzusok ítéletéhez. Bereményi Géza Széchenyi-filmje olyan nézeteket sugall, amelynek illusztrálására szánták. A Kerényi Imre által rendelt, alaptörvény-illusztrációk ugyanilyenek. Közös jellemzőjük, hogy nincs közük a művészethez. A művész ábrázol. Láttat. Nem ítél, és főleg és mindenekelőtt, nem manipulál.
Az elmozdított alkotás Varga Imre szobra. Ilyennek látta Károlyi Mihályt. Öregnek, törékenynek, botladozva lépegetőnek, esendőnek, aki nehezen talál utat a történelmi kulisszák között. Végre egy szobor, amit lehet szeretni. De a mai magyar parlament megszavazta a budapesti Kossuth tér visszaalakítását az 1944. március 19. előtti állapotra – gondolom, mert az oly csodás idő volt. Aztán az éj leple alatt bekerítették a Parlament északi oldala melletti játszóteret – „mélygarázs készül”, „ásatások kezdődnek” –, kivágták a tér fáit, és egy hajnali órán „kitépték” helyéből Varga Imre szobrát. Ezért volt az egész. Nem mondták, de lehet(ett) tudni. A parancs kiadóját Károlyi személye nem érdekelte, de a kinyilvánított ellenségkép igen.
A megfélemlítés eszköz. Ezért (is) a sietség: meg kell előzni a makacskodó ellenállókat. A hatalom fél. Nem vállalja egyértelműen tetteit – ezért történik minden „fű alatt”, az éjjel. Ezeknek a hatalom-technikusoknak sincs önálló véleményük, ha volna, sem vállalnák. Egymásnak játszanak – külön színpadon. Egymástól várnak megerősítést, a Vezértől biztatást. Összetartozásuk kényszer. Másra mutogatva hirdetik fennhangon tévedhetetlenségüket. Lelkük mélyén tudják: gyávák.
A Károlyi-szobor kitépése a Kossuth térről mindenekelőtt megfélemlítés. A hatalom erőt mutat – álcélokkal, álbüszkeséggel, álöntudattal. Ürügyekre hivatkozik. Legelőbb azokat félemlíti meg, akik maguk is félnek, és az igazságot kevésbé szeretik saját biztonságuknál. Ők lesznek a hatalomgyakorlók feltétlen kiszolgálói. Erre mindig tömegek kaphatók. Kis öntudatvesztés az egész – s amikor nemzeti egyetértésről harsognak, nehéz ellentmondani szomszédnak, munkatársnak, rokonnak. A legtöbben beletörődnek majd: kényes ügyekben nem jó véleményt nyilvánítani; dugd homokba a fejed; húzd meg magad.
Erről van szó. Ez a cél. Működj panelként! Felejtsd el, hogy képes vagy megítélni dolgokat! Bízd ránk magad! Mi eldöntjük, mit szabad, mit nem. Magunkra vesszük a szabadság terhét, vállaljuk a felelősségét. Aldous Huxley a Szép új világ (1932) elején Nyikolaj Bergyajevet idézi: „Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat... Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad.”
illusztrációk | nol.hu | filmhiradok.nava.hu
Fenyő Ervin írásai a blogon | Fenyő Ervin írásai a Liget folyóiratban
