Illusztrálni
szeretném
ezt a képet,
kihasználni
akár;
ezért
tapogatózom szavakkal körülötte;
hallom hogy hív, jössz te, jössz-e?
Szinte
duruzsol
megvesztegetően,
télies hófehére lelkesít,
nézem
és elhiszem gyengédségeit,
ezen a rajzolaton a vonalak
úgy tekeregnek (kötekedő kötetlenséggel,
alkalminak játszott derűvel mondhatom):
mint a régimódi, csúfolós mondolat.
Látom az összekapaszkodó arcokat,
ahogy érzik és próbálják kifejezni
naiv kettősségük nyitját,
mintha ez lehetne maga a szabadság,
és észreveszem (elképzelem),
véletlenem vagy más körülmény,
netán kattintás folytán vagy révén
már nem is vagyunk egyedül,
a rajz meg én,
ohó,
itt egy hozzánk hasonlító
féle és forma-szerű néző,
ő is világképböngésző;
hát én feléje fordulok
– feléd! –,
neked adom a látvány másik vetületét,
ha úgy tetszik, ürügyül,
ne sodródjunk szét szótlanul
(se akarattal, se véletlenül)
a szerte dúló alja-zsivajgásba,
vigyen a diskurzus értelmi heve,
netán véleménycsere;
semmi szenzáció nem kell,
rekordrengető dolog,
gondolj el és mondj ki csak egyetlen
folytatható mondolatot.
Itt vagy még?
Hol vagy hát?
Illusztrálni szerettem volna ezt a képet.
Aztán csak bámultam a nem is virtuális:
néma ürességbe.
