„A szerkentyű
maradhat, működni fog,
míg a tartó fog kitart,
megválni tőle nem szükségszerű”,
filozofált fogorvosom,
„de a gyógyszerezés mindig időhúzás.”
Nem vitás,
hümmögtem, és elfogadható,
ha nem is vigasz,
hiszen, foghegyre véve: minden az.
Egyszer,
ha nem fog majd fájni a fogam,
fogom magam,
és megírom.
Hiába tartó fog, nem tartok tőle,
nem fog ki rajtam, fogadni mernék:
fogó
sem kell hozzá, találok rajta fogást,
egyetlen húzással átfordítom
hangzattá s ráfogom,
ez az én fölfogható fogtörténetem –
egyszeri fogás,
dupla értelmű mégis;
utó-helyzetdalnak is beugró
pre tézis,
s mert minden valamirevaló költés
foghatatlan időtöltés
egy feneketlen katlan mélyébe,
de nem akármi forma,
nem háríthatom reparált fogamra;
verscsináló énem biz
félrefogna úgy,
kancsal rímbe futna: birizgált fogügy
lenne és
nem maradna elfogadható érvelése
a fogakon átszűrt zizge szófogásra.
Jó, elég, nem húzkodom tovább.
Beismerem,
a fogam megfogott,
tehát
a blogra feltéve szépen vissza-fogom.
