Ez a napfény ugyanaz a sokszálú
zápor, zúdult már arcomba.
Ha nem „ez” lett volna, most mi volna?
A sok „ha” egy másik álommá
összekapaszkodna.
Az ég sajog, nem a föld, s nem
a fű. A lombhűvösben sietős
arany-formák a rovarok.
Az egyik sejti a jövőt – rémülten fut,
az árnyékban kábultan forog.
Egyhelyben áll a szél. Mindenki a
„jövőre” vár - másra, mint ami van.
(Vagy ami volt.)
(Ami lehetne?)
Ami lehetett volna.
Ami lettem végül…
Esténként a nap lehajol a porba.
Az utolsó sor csak puszta forma.
fotó | 500px.com
