Szerelmes Atyámfia, Kelemen Öcsém!
Kórodai tartózkodásom nemsokára véget ér, s nem is bánom, hogy kifelé áll már szekerem rúdja. Bordatörött asszonyság nyöszörgésénél szívesebben hallgatom a rigók és cinegék csőrének kopogását otthon az ablakpárkányon, ahogy a magot szedegetik, de még az orcátlan verebek zsinatolását is, kik igen tanulékony jószágok: cinkemód függeszkedve csipkedik a tujafa ágán hintázó madárkalácsot.
Ideje hazatérnem. Régi medicináim hathatósabb újakra cserélve, szívem rángásai csillapodóban, a kórodában csupán egyetlen tennivalóm vagyon: búcsúzás egy öreg dámától, ki a sarki szobácskában fekszik, egyedül. Ha a három falusi asszonyságra a Párka, rá a Sybilla elnevezés illik, mivel nagy műveltségű, tanult személy, a magyar irodalom és latin nyelv tanára, s mit egykor növendékei jövőjéről mondott, többnyire beteljesült. Kivéve rám vonatkozó jóslatját, én ugyanis – hetvenharmadik esztendőm betöltése után már bizton állíthatom – nem kallódtam el, ahogyan egykor az alma mater kapujában útravalóul jövendölte, ám szavai mégsem voltak hiábavalók, egy életen át ösztökéltek. Ha valamiben elcsüggedtem vagy kudarcot vallottam, eszembe tűnt jövendölése, és kamaszos daccal azért is újra kezdtem, miközben iránta érzett diákkori berzenkedéseim mély Sympathiává változtanak.
Összeszoruló szívvel állok meg ágya mellett.
Kicsire fonnyadt teteme fölött széna- és levendulaillat szálldos – anyám, a Ked nagyanyja használta ez otkolony-kevercset, ő maga öntögette öszve parányi tölcséren át egy kristályüvegcsébe –, körötte nyoma sincs az elmúlás émelyítő párájának. Reggelente szépen megmosdatják, hálóruháját naponta cserélik. Ma fehérben vagyon, kis apró kék virágokkal, nefelejcsekkel behintett könnyű ingben.
Oh, az a nefelejts! Egyike a rét virágzó hölgyeinek ama régi poeta versezetében, kitől valaha nemzedékek – az övé is – tanultak érzeményeket. Ked már nem is alítja, mit kérdez a könnyező kék virág a regében, de ez öreg dáma, ki tán még elborult elméjében is szétzilált régi verssorok között matat, idézni tudná, ha feléledne halálos álmából: eltűnt boldog óra, ha jönne vissza valaha!? S ha jőne, rám ismerne, egykori növendékére a Gymnasium ódon épületében, ki tőle tanultam Grammaticát és Stilisticát egy oly korban, midőn gúzsba kötötték a gondolatot, büntetőszázadba sorozták a rímeket, és holt költőket száműztek az irodalom Pantheonjából, sírva menekültek a Músák a városok falai közül. S ez öreg hölgy – ki akkor még ifjú vala – e csúfságok közepette is képes volt a Poetica szépségét felmutatni nekünk.
Állok szavaszakadt, néma Sybillám fölött. Oh, mennyi mindent szeretnék kérdezni tőle most, hogy már az életből is maturáltam, ő azonban hallgat, mint a sír. Teste különbféle csövekre pányvázva a lét és nemlét határmezsgyéjén hever, lelke a Styx zsombékos deltavidékén bolyong, félig nyitott szeme átlátszatlan opál, s hogy inkább él, mintsem holt, csupán a szeme sarkából szivárgó nedvesség sejteti. E könny-erek talán-tán azt jelezik, hogy öntudata vissza-visszatér. Reménylem, épp mostan is itt jár, s hogy ajkammal hűvös homlokát érintem, elér hozzá hangtalan üzenetem.
Ezzel zárom utolsó kórodai levelemet, megjegyezvén, hogy többet tanultam betegen az itteni napokban, mint egészségesen egy esztendő alatt odakint. Mégis, ha tehetem, ezután maradok az ismeretek megszerzésének hagyományos módjánál, s kívánom, hogy csak kellő lassúsággal gyarapítsa tudását Kegyelmed is.
Maradok ezután is atyafiságos szeretettel:
édes Nénje
P. s.: Most vettem hírét, hogy öreg barátném bolyongása végéhez ért, Charon csolnakjából kiszállt a túlsó parton.
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
