A könyvet vagy egy hétig hordoztam a táskámban anélkül, hogy akár csak bele is lapoztam volna.
Olvasni ugyanis jobbára a buszon és metrón szoktam, mert máskor nincsen rá időm, és elég messze lakom a belvárostól, hogy a hazafelé vezető hosszú utat ne csak bóbiskolással töltsem. Ezért kisebb könyvtárat cipelek magammal, hogy lehetőleg minden elképzelhető hangulathoz, időjárási körülményhez és napszakhoz legyen megfelelő útitársam: alkonyathoz, zivatarhoz, napkeltéhez, hófúváshoz. Zsúfolt járműhöz zsebkönyvet, néptelen elővárosi vonathoz kényelmesen lapozható nagyregényt kell találni. Úgy vagyok, mint a kínai császár, aki rituális okokból mindig az adott évszakkal és alkalommal harmonizáló színben pompázott, hogy a kozmosz törékeny egyensúlya meg ne rendüljön: én is a belső egyensúly végett viszek magammal lehetetlen mennyiségű könyvet a belváros és az otthonom között. Ez persze az elindulást is roppantul megnehezíti, mivel az embernek előre végig kell gondolnia, várhatóan milyen kedélyállapot keríti majd hatalmába, jut-e kávéhoz napközben, és estefelé, a sötét és hideg buszon ülve mennyire lesz majd fáradt. Mindezeket mérlegelve kell levennie a polcról teszem azt Az önimádat társadalmát vagy a Bádogembereket. És ha sikerült is dűlőre jutni, még egyáltalán nem biztos, hogy a motorzúgástól kábultan nem szunnyad el, vagy nem bámul ki üres tekintettel az ablakon gondolatszünetet tartva, mint általában a többiek.
Ez a könyv napokig hevert a táska mélyén érintetlenül: már kezdtem azt hinni, hogy ösztönöm megcsalt, s nem jó utazáshoz. Egy indiai író művéről van szó: Az apró dolgok istene. Valahányszor kinyitottam a táskát, kis habozás után mindig mást vettem elő – amikor pedig nagy ravaszul, hogy túljárjak a saját eszemen, szándékosan nem vittem magammal egyebet, akkor egyáltalán nem olvastam. Előfordul ilyen, és aki hajlandó személyes viszonyt kezdeni a betűkkel, tudja: néha évekig kell várni, hogy egy könyvet végre ki lehessen nyitni, és elolvasni az első mondatot: „A május Ajemenben forró, merengő hónap” – és még akkor sem késő újra becsukni, ha az a bizonyos első sor valami érthetetlen okból nem szólal meg bennünk. Ahogy telik az idő, ez az ösztönféle lassan kiművelődik a könyvet olvasó emberben, és már mielőtt fellapozná, vagy egyáltalán hozzáérne, belül sejteni fogja, eljött-e már az idő, hogy ők ketten, a könyv és az olvasó, találkozzanak.
Az apró dolgok istenével azonban nem így volt. Hiába akartam beszédbe elegyedni vele – egyszerűen nem jutott szóhoz. Eco írja új esszékötetében – szintén a buszon olvastam –, hogy a manapság körülöttünk generált információs zaj éppen az információ megszüntetésének leghatékonyabb módja. Egyúttal pedig a legkifinomultabb is: nem kell mindenáron hazudni, elég a tömegtájékoztatás csatornáit arra használni, amire kitalálták: tájékoztatásra, mégpedig egyfajta túltájékoztatásra, hogy az embert a részletekben elveszve és az ismételgetésekbe belefásulva végül elfogja a csömör. A releváns híreket önmagukban igaz, ámde irreleváns hírek sokasága közé rejteni sokkalta biztosabb, mint elhallgatni, mert a tömegkommunikácó természetének köszönhetően a sok százezer oknyomozó riporter és lelkes amatőr között úgyis akad majd egy, aki az eltussolni kívánt ügyet akarja feltárni egy olyan világban, ahol igazán semmi sem maradhat rejtve.
Transzparenciával védekezni a láthatóság ellen – ez az, amit Eco zajként jellemez. Állandóan kommunikálni és állandóan – nem tudok rá jobb kifejezést – kommunikáltatva lenni, lényegében szünet nélküli információcserére kényszerítve: épp ez az, ami könnyen az üzenet rovására megy. Nem számít, ha egy politikus programbeszéde vagy egy hirdetés nem közvetít semmit, ellenkezőleg: a tartalom kimondottan hátrány is lehet, mert befogadójától aktív erőfeszítést kíván; a lényeg maga a megjelenés, a beszéd ténye, az egyenletes zajszint fenntartása. A mennyiség pedig segít az információ fogyasztóit a csillámló felszínen tartani, hiszen az elmélyülés szándéka, az okok boncolgatása és az összefüggések átlátása bizonyos esetekben végzetes lehet. És ebben az információs háttérzajban meglehetősen nehéz párbeszédbe kezdeni: mintha a reklámokból, zenelejátszókból, a szándékosan bekapcsolva hagyott rádióból és televízióból, az utcai feliratokból szüntelenül áradó monológ épp arra szolgálna, hogy lehetetlenné tegye a dialógust. Hisz minden igazi dialógus kezdete a csönd – és egy olyan világ, amely szorong és megretten a csendtől, nyomasztónak érzi és kerüli az igazi párbeszéd hosszú szüneteit és a kibontakozását megelőző hallgatást.
Az imént felsoroltakkal ellentétben viszont a könyv olvasása általában nem monoton monológ: inkább a párbeszédhez hasonlítható. Maga az olvasás mint cselekvés is feltételez egyfajta aktivitást – amíg a szem pásztázza az oldalakat, a szavak nyomán az elme belső képekké és hangokká formálja a leírtakat, színnel, élettel, asszociációk seregével és érzelmi töltettel látja el a mozdulatlan és változatlan betűsorokat. Még nyilvánvalóbb lehetett mindez abban az időben – és az ókor és középkor nagy része is ide tartozik –, amikor az olvasás nem néma és magányos tevékenység volt, hanem jobbára közösségi jellegű felolvasás; de még ha az ember magányosan visszavonulva forgatott egy könyvet, akkor is hangosan ejtette ki a benne foglaltakat, és így, akár egy párbeszédben, hallotta, amit a másik közölni akart. A felolvasás hallgatói olykor kérdésekkel és kommentárokkal látták el a hallottakat, és jobbára újkori fejlemény, hogy ez a folyamat mindenestül áthelyeződött belülre, csöndes és magányos tusakodássá lett az írott szóval. Ennek a párbeszédnek a megkezdéséhez is olyan belső csönd kell, amelyben a könyv megszólalhat; pontosan ugyanazt a ráhangolódást kívánja, amely a beszélgetőpartnereket arra indítja, hogy megnyíljanak egymás előtt. Ha pedig ez a csönd hiányzik, nem szólít meg minket a nyomtatott betűkön keresztül senki sem.
„A május Ajemenben forró, merengő hónap. A napok hosszúak és párásak. A folyó összeszűkül, és fekete varjak zabálják a mangót a moccanatlan, poroszöld fákon. Könnyelmű dongók zümmögnek tétlenül a gyümölcsízű levegőben. Aztán bódultan repülnek neki az átlátszó ablaktábláknak, és vaskos döbbenettel halnak meg a napsütésben.”
Sajátos módon, mintegy válaszképpen Az apró dolgok istenének mindjárt az első oldalain felbukkan egy szereplő, aki lassan és észrevétlenül leszokott a beszédről. Hallgatása sem tolakodó, sem feszélyező nem volt a környezete számára. Mintegy kivonul a világból, emigrál a zaj territóriumából a csöndbe – és emigrációja olyan sikeres, hogy rendszerint az emberek észre sem veszik. Ezt olvasva valahogy megnyugodtam. Ha ez a könyv az ő története, és ebből a csöndből épül fel a regény, szép napoknak nézek elébe.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
