Ezt
a verset
most próbálom
hetedszer megírni, és
hiába, hogy egyre reménytele-
nebb;
hajtanak (most már) kísérleteim csúfondárosan bűzlő
kísértetei is,
botolognak-tátognak körülöttem néma agresszivitással,
cafrangként lógnak a jeleneten,
mintha nem tudnám (rutinos mutatványosként),
hogy a se-nélkülük-se-velük csapdájából
csak az ősibb húzd-meg-ereszd-meg módszerrel szabadulhatok,
hogy a kukába lökött hatok
árnyai is nyughassanak.
Szerdán történt,
kora délelőtt. Vagy pénteken és már késő délután volt.
A mellékhelyiségbe tartva az előszobában, ahogy jobb kézzel a villanyt
felkattintottam,
és a bal oldali falon
leselkedő
méteres
tükörbe
pillantottam:
meghökkentem.
Oda nézz! Mi ez?
Ki ez ott? Nem ott! Itt!
Ez az ennyire és így
megöre-
gedett!
Mikor esett meg? Miért?
Erre mondott valamit, letorkoltam:
Azt nézd!
Ne engem!
Ott!
Aztán hagytuk persze. A fogadkozást is,
hogy a „megöregedtem” szó mától tilos,
a dekoratív óhajt: „ezt a kifejezést hátáról
még a virtuális papír is levesse”.
Nyomorúsága írhatatlan, a mindennapi fekete levesben
eleve benne van –
minek is fitogtatnám.
Összesúgtak mögöttem a kísértetek.
