2004-től a magyarok választhattak, hogy forintban vagy valutában, elsősorban svájci frankban vesznek fel hitelt. Ingatlanvásárláskor ez igen vonzónak tűnt, mert a valutában felvett kölcsönre jelentősen kevesebb kamatot kellett fizetni. Minden rendben ment, amíg a forint stabil volt a nemzetközi pénzpiacon, de amikor zuhanni kezdett, a kamatok hónapról hónapra emelkedtek. 2004-ben még elhanyagolható volt a valutahitelek mennyisége, a forinthitelek pedig többé-kevésbé állandó szinten álltak 2004 és 2011 között. A valutahitelek teljes összege azonban eközben elérte a kétezer milliárd forintot.
A magyar kormány úgy érezte, megoldhatja a problémát, ha megengedi, hogy a svájci frank kb. 25%-kal csökkentett értékén, fixált árfolyamon, lejárati idő előtt vissza lehessen fizetni a hitelt. A nagyszabású állami segítségnyújtás jelentős terhet rak a bankokra, amelyek többnyire külföldi, elsősorban osztrák kézben vannak. A külföldi bankok képviselői, például az Osztrák Nemzeti Bank korábbi igazgatója hevesen tiltakozott, és azt állította, a magyarok megsértik a személyes tulajdonhoz való jogot, és az európai gazdaságban elfogadott szokásokkal ellentétesen járnak el.
Mindez persze remek lehetőség, hogy mindenki a másikat hibáztassa.
Ki a hibás?
Természetesen a magyar hitelfelvevők, akik túl rövidlátóak voltak, és nem ismerték fel, hogy a valutaárfolyam nemcsak egy irányban változhat (hasonlóan az amerikaiakhoz, akik azt hitték, az ingatlanárak csak felfelé mozognak, lefelé sosem, és a valós értéknél több pénzt vettek fel hitelben).
Természetesen a bankok, mert kapzsik, és nagyon kockázatos feltételekre beszélték rá az ingatlantulajdonosokat, holott tudhatták volna, hogy Magyarország gazdasági helyezete nem igazolja a forint állandó erősödéséhez fűzött reményeket. Személy szerint nem sajnálom a bankokat. A megfelelő törvénykezés hiányában sokszor kilakoltatásra és elkobzásra került volna sor, s akkor számos nem túl értékes ingatlan birtokába kerülnek. Így szinte bizonyosnak tűnt, hogy valamennyi veszteséggel a bankoknak is számolniuk kell.
A törvénykezés a hosszú időn át húzódó, bizonytalan veszteséget rövidebb időn belül jelentkező, biztos veszteséggé alakítja – ezzel nem feltétlenül jár rosszul. Persze, a magyar kormány megtehette volna, hogy elfogadja a veszteséget, és maga is hitelezővé válik, akihez végső esetben fordulhatnak az állampolgárok. Megtehette volna, hogy felvásárolja a szabad piacon a valutát, majd csökkentett áron továbbadja a hiteleseknek. Csakhogy ezzel megsérti az Európa-szerte terjedő, megszorításokra alapozó trendet, növeli az államadósságot, sőt, talán arra kényszerül, hogy szembeszegüljön az Európai Központi Bankkal.
Levonhatjuk a következtetést: a rövidlátás kapzsisággal kombinálva mindent elsöpör. Fiatal koromban újra és újra feltettem a kérdést: vajon érzékelhető valamiféle fejlődés az emberiség történetében? Évtizedek múltak el, és úgy látom, csupán a technológia területén beszélhetünk egyértelmű fejlődésről. Bölcsesség és erkölcs terén nem tanulunk.
fotó | 500px.com
