A tudatkutatással foglalkozó neurológus, Antonio Damasio írásaiban többször is felidézi a bizonyító erejű kísérleteket, hogy az agy néhány területeinek elektródákkal történő ingerlése minden más, külső ok nélkül is képes boldogságérzetet vagy épp letargiát kiváltani. Mára elég jól sikerült feltérképezni az idegpályákat, amelyek stimulálása által szomorúság, páni félelem, vagy épp fékezhetetlen öröm lesz úrrá a pácienseken. Damasio hangsúlyozza, milyen sokat segíthetnek ezek az ismeretek a gyógyszerekre rosszul, vagy egyáltalán nem reagáló depressziósok esetében.

Ugyanakkor nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a lehetőségek nemcsak a depresszióban vagy más testi-lelki betegségben szenvedők javát szolgálják, hanem esetleg komolyan érdeklődnek irántuk a hadiiparban vagy a nemzetvédelmi kérdésekben járatos szakemberek. Nem is szólva néhány olyan – leendő vagy épp regnáló – államférfiról, akinek ajka elégedett mosolyra húzódik, és máris türelmetlenül várja a pillanatot, midőn a modern neurobiológia e gyümölcse számára is elérhető lesz. Itt az ősrégi dilemma: vannak-e a kutatásnak olyan szakmai vagy morális korlátai, amelyek megakadályozhatják bizonyos ismeretek felhasználását a laboratóriumok falain kívül? Lehet-e gátat vetni újításoknak pusztán azért, mert a múlt tapasztalatai óvatosságra intenek?

A válasz nemleges, bár a történelem ismer olyan kultúrákat, ahol a technikai ismeretek felhasználását a társadalmi egyensúly megtartása érdekében tudatosan korlátozták: ezek némelyike pedig olyan régi – mint az ókori Kína esetében –, hogy bajosan lehetne az ilyen reakciót mai fogalmainkkal egyszerűen „diktatorikusnak” bélyegezni. Sokkal összetettebb elemzésre volna szükség, de nézzük inkább a második dilemmát. Damasio is írja, hogy a neurobiológia – mint minden, az emberiség életére kiható újítás – esetében „a társadalom feladata, hogy intelligensen és megfelelő módon mindig az emberiség javát szem előtt tartva kezelje és használja fel ezeket a tudományos felfedezéseket”.

Érdemes odafigyelni a sablonos mondatra, éppen, mert sablonos. Két kulcsszava ugyanis a „társadalom” és az „emberiség”, amelyek nem azért vannak ott, hogy jelentsenek valamit, hanem hogy a kérdést absztrahálva a felelősséget át lehessen tolni. Méghozzá olyan szintre, amelyen nem lehet semmit számon kérni, mivel rámutatni sem lehet. Kiválóan bevált retorikai fogás ez, amellett ősidők óta alkalmazott védekezési mechanizmus. Azért működik, mert e hívó szavak territóriumába elméletben mindenki beletartozik, gyakorlatban azonban senki sem.

Az „emberiség” sohasem fogja az „emberiség” javát szolgálni, csak egyes emberek, akik viszont ennek érdekében hajlandóak akár lemondani személyes előnyökről és javakról. A két szint, a konkrét és az általános közt ebben az esetben alighanem ez az egyetlen formája az átjárásnak: és amikor egyes tudósok és közírók a „globális tudat” és „globális felelősségvállalás” kialakulását sürgetik, időnként megfeledkeznek arról, hogy ezek nem elválaszthatók a tudatosság és felelősségvállalás lokális formáitól. Különben óhatatlanul olyan semmitmondó megállapításokra jutunk, mint Damasio.

Az „emberiség” en bloc nem dönt a gombnyomásvezérelt érzelmek és reakciók felhasználásáról: neurobiológusok szűk csoportja dönt róla, vagy még inkább egyes neurobiológusok, méghozzá jórészt annak függvényében, hogy ki-ki hogyan ítéli meg saját anyagi boldogulásának kérdését. A hadsereg és a diktátorok ugyanis közmondásosan jól fizetnek, és rendszerint még a további kutatásokat is hajlandók teljes önzetlenséggel finanszírozni.

A probléma ugyanaz, mint egy másik, szintén megoldhatatlan vita esetében. Nemrég Kelet-Anatólián utaztam keresztül, ott, ahol egykor szírek, örmények és arabok éltek, de a nemzetállamként feltörekvő Törökország ezt a vidéket is tisztán töröknek álmodta meg, s ezért a 19. század utolsó, és a 20. század első negyedében időnként módszeres, „etnikai tisztogatásként” eufemizált vérengzéssel igyekezett előmozdítani a nemzeti egységet. (Az már a sors iróniája, hogy ennek eredményeképp a terület csaknem teljes egészét ma kurdok lakják, akikkel a török hatóságok a piszkos munka dandárját végeztették.)

Nos: a török szerzők által, vagy török szempontból írt könyvek, ha nem is hunynak szemet a vérengzések fölött, azokat hadászati és taktikai szempontból elkerülhetetlennek titulálják; ellenben az üldözöttek szempontjából írott művek a cselekmények indokolatlan és barbár jellegét hangsúlyozzák. Persze a dilemma is ugyanaz: hol kezdődik az általános szempont érvényessége, és hol végződik az egyénié? Kiolthatja-e az egyik a másikat, avagy előbbre való-e valamelyik? A kérdés ez esetben sem akkor éles igazán, amikor absztrakt szinten próbáljuk eldönteni, elkerülhető-e bizonyos politikai megfontolásokból etnikumok – törökök, görögök, örmények, szerbek, bosnyákok, egyebek – elűzése és kiirtása, hanem amikor azt kérdem magamtól: adott esetben lelőném-e a szomszédot ideológiai okból, vagy sem.

Bárhonnan nézzem is, ez Raszkolnyikov esete: Dosztojevszkij ennek analízisét adja a Bűn és bűnhődésben. Az absztrakt teória egészen másképp fest, amikor személyes sorssá válik, amikor nincsenek általános válaszok. Vagy ha vannak, az illetőt hajlamosak vagyunk gátlástalannak, súlyosabb esetben pszichopatának bélyegezni. Az „emberiség érdekében” hozott döntések jó része leginkább egyes emberek lélektani problémáit tükrözi. Lehet, hogy Damasióra hallgatva néhány idegpálya elektromos kisütésével nemcsak kiegyensúlyozottabb személyiségre tehetnének szert, de biztató javulásra számíthatnánk globális szinten is.

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban