Liget 2005/4 | Bíró Zsuzsa - HUMPTY-DUMPTY A FALON ÜLT...
Most csúnya és öreg, mégis mint szellemképet látom egykori arcát, gondolom, ő is látja az enyémet. Mondják, ez az élet rendje: csúnyulás, öregedés, távozás, ezt értem, értjük, mindnyájan benne vagyunk. A kalapjára azonban (tollas kalap!) nincs magyarázat. Annak idején szőke, lenge, holdvilág mosolyú kislány volt. Ilonka. Rózsaszín angórafonalból kötött, fura, cicafüles sapkát hordott. Az üzletközpontban futunk össze, nem köszönök, ő sem köszön, szándékosan más-más pénztárnál állunk sorban, kalappal és kalap nélkül, vészbanyák. Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?
Az Orsolyák nevű zárda elemi iskolájába járunk mind a ketten, bejáró tanulók, ő első évtől, én csupán néhány hónapja. Egyenruhát hordunk, csíkos inget, rakott szoknyát, ünnepi alkalmakkor fehér matrózblúzt, reggel egész Magyarországért imádkozunk, délben a harcoló katonákért, órák közben a szentek életéről szóló képeket bámuljuk a falon, köztük Szent Orsolyának, a negyedik században pogány vőlegénye elől Kölnbe menekült brit királylánynak és társnőinek, Aureliának, Cordulának, Cumerának és Kunigundának mártírhalálát. Szüleim negyedikben írattak be ebbe az iskolába, azt remélték, hogy a gimnáziumi részleg automatikusan átvesz majd.
Hiú remény volt. Spinoza szerint remény és félelem együtt járnak, 1943-at írtunk, Auschwitz távoli lidércnyomás, szüleim már hallottak róla, de azt remélik, hogy minket nem érint, nekünk csak attól kell félnünk, hogy én nem járhatok gimnáziumba. Addigra már végig vezettettem a damaszkuszi úton, nem bántam, tetszett a keresztelés, az orgonaszó, a gyertyafény, és hogy kitűzetett elém a végső cél, az üdvözülés. Hétéves voltam akkor. Negyedikre mindebből már csak tantárgy lett, egy a sok közül.
Lányosztály vagyunk, de közénk került egy kakukktojás, József főherceg egyik fia, Józsika. Egyedül ül, az apácák magázzák, ha bejön a tanár, neki nem kell felállnia, ülve marad akkor is, ha felelésre szólítják. Szünetben magányosan ténfereg a folyosón, néma levente, senkivel sem kommunikál. Engem egyszer mégis megszólít: „Magáé ez a radír?” - kérdi. „Nem.” - válaszolom. Rövid dialógus, kitüntető figyelme azonban dicsfényként hull rám, talán ennek köszönhetem, hogy én, kétes származású új lány is meghívást kapok Ilonka születésnapi zsúrjára.
Fejedelmi ajándékkal állítok be hozzá, egy könyvvel, amit imádok, mindig könnyezek, valahányszor elolvasom, és ki tudja, hányszor olvastam már. Florence Montgomery regénye, A gyermekszív rejtelmei (1895), fordította Rauchmann Cecil. Minden varázslatos ebben a műben: a pompás kastély, a park, a két kisfiú, Humphrey és Miles. Édesanyjuk meghalt, és senki sem tudja, hogy Humphrey-nak aranyszíve van, hogy mélyen gyászol, hogy szenved, mindenki csak kisöccsét, a törékeny kis Miles-t félti, maga Humphrey is, annyira félti, hogy életét veszti miatta, le akarja őt hozni valahonnan a magasból, ahonnan végül ő zuhan le, és az írónő, vakmerően még tovább feszíti a húrt, azzal a Lewis Carrolltól is ismert versikével, hogy „Humpty-Dumpty a falon ült, Humpty-Dumpty a földre csücsült, a király millió gyalogosa fel nem ülteti Humpty-t soha!” Én azóta is elérzékenyülök, ha bárhol, bármikor Humpty-Dumpty nevét hallom vagy olvasok róla.
Nem szégyellem; gyerekkorában Nabokov is bolondult ezért a könyvért, állítólag ez ösztönözte, hogy angolul írjon. Én akkoriban azt képzeltem, hogy az írónő és a tábornok (akiről az angol rádió magyar adásában hallottam) Montgomery ódon várában éldegélnek együtt a vár urával, mágikus família! A BBC adását bevezető szignált, az ötödik szimfónia első hangjainak borzongató kopogását, pa-pa-pa-pam, szintén az angol dolgok rejtélyéhez és vonzásához soroltam, titkokhoz, mint azt is, hogy a papám ellenséges rádiókat hallgatott.
Montgomery? Ilonka anyja nem-tetszéssel nézi a könyvet, lapozgatja, vizsgálja, leteszi, rám néz, engem vizsgál, ma már tudom, hogy közben mire gondolhatott. Sűrű parfümillat lengi körül, „delnő”, jut eszembe szédelegve, Jókai regényeiben a delnők ravasz cselszövők, haza szeretnék menni. Hatan vagyunk, öt szék körül rohangászunk zenére, a delnő ül a zongoránál. Aztán torta, tejszínhabos kakaó, grimaszverseny, dux kino (a diafilm egy változata). Elfáradunk, ülünk a földön a kályha előtt, pattognak a fahasábok, karénekre járunk, rengeteg dalt tudunk, vicces dalokat is, éneklünk, mulatunk, jó ez a zsúr. Ilonka örül, ő zendít rá a gyalázkodó nótára, „elhangzott a szó, zeng az induló, talicskázik már a büdös zsidó.”
A többiek csatlakoznak hozzá, pattogó ritmus, fülbemászó dallam, strófáról strófára egyre vadabb zsidózás, kipirult arccal, lelkesedve harsogják, tudják egyáltalán, hogy mit csinálnak, és mért csinálják, sosem lesz vége? Úgy érzem, engem néznek mindnyájan, figyelik, hogy éneklek-e velük, én életemben először hallom ezt a förmedvényt, akkor sem énekelhetném, ha akarnám, de tátogni, markírozni azért lehetne. Mit tegyek, tátogjak? Nem sírtam, nem tiltakoztam, nem rohantam el, ezt tudom, erre emlékszem. De hogy tátogtam-e... fekete doboz, elveszett.
Most csúnya és öreg, mégis mint szellemképet látom egykori arcát, szőke, lenge kislány volt, balettozott. Az üzletközpontban futunk össze, nem köszönök, ő sem köszön, Ha összeakad a tekintetünk, elfordulunk egymástól, mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?
illusztráció | Kováts Albert festménye
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
