Sürgősen munkát kell találnia, különben nem tudja fizetni az albérletet. Nem kerülhet a hajléktalanok társadalmába, nem akar ingyen ebédre járni, papírdobozon feküdni. Hogy a koldusmaffia vagy a többi hajléktalan verje. Onnan nincs vissza.

Raktárosi állást hirdettek. Nem hitt benne. Az állások, főleg a múzeumiak, leosztott lapok, rokonról rokonra szállnak. De jelentkezett. Felvették az adatait, és nem ígértek semmit. Hazafelé befordult egy kocsmába ötvenforintos bort inni.

Néhány hét múlva telefonhívást kapott, hogy menjen be a múzeumba, meghallgatásra. Mi történt? Valaki nem vállalta a munkát az ismerősök közül? A rokon rokona meghalt, nyert a lottón, vagy levágták minden családtag lábát? Régi ivócimborájának az egész családja képtárban dolgozott. Szépen beépítette a pereputtyot, tiszta kartell.

A személyzetis értelmetlen kérdéseket tett fel, válaszolgatott, de totál hülyének érezte magát. Iszik? Nem, nem akarok bajba kerülni. A személyzetis elmosolyodott, megfelelt, holnaptól kezdhet. Rögtön betért a kocsmába. Meg kell ünnepelni az újjászületését. Jókedvében meghívta az egyik ácsorgót két deci olaszrizlingre. A férfi elmesélte, hogy a Váci útra járt dolgozni. Sokat utazott a 4-es busszal, ami már 105-ös. Változnak az idők, mindent és mindenkit átneveznek, közben meg, de nem folytatta. Azóta nincs kedve buszra ülni.

Majdnem boldogan itta a savanyú olaszrizlinget, és meccset nézett. Barca, Juve vagy Reál, Inter. Elringatta a borisszákok duruzsolása. Nem értette a szavakat, csak hallgatta a zümmögést, és kellemesen zsibbadt, ilyen lehet egy wellness-masszázs. Az alfa ponthoz közelítve felébresztette a kötelesség. Reggel fogkrémmel, háromszori arcmosással és dezodorral rendbe hozta magát. Múzeumi felettese megmutatta, mit kell csinálnia. Nem sokat. Ha jöttek a restaurátorok, festőtanoncok, szakértők, a képeket ide-oda kellett tenni. Jól csinálta, szinte repült a képekkel. Forgatta így-úgy, ahogyan kérték. Nem értette, mit vizsgálnak olyan közelről a szakértők. Közelről, távolról. Megint közelről, megint távolról. Kép, kép.

Aztán ő is nézelődött. Látta magát, hogy ugyanazt a festményt nézi. Rakosgatott, felügyelt, mindent megtett, ami a munkakörébe tartozott, és nézett.

A talponállóban is látta a németalföldi tájat, a forró színeket, és Rubenst is. Épp jött be a kocsmaajtón. Szakálla, arca, cserzett bőre, festékes keze, szakadt ruhája, tömzsi alakja – ő volt. Örült neki, maga sem értette, miért. Mellé telepedett a pulthoz. Rubens a metróújságba merült és olaszrizlinget ivott. Talán mégsem Rubens az, csak egy festő-mázoló, errefelé lakik vagy itt kapott munkát. Meghívta egy olaszrizlingre. Nagyon hasonlít. Összekoccintották a poharakat. Aztán még egy olaszrizlinget legurított.

Már ő is közelebbről nézte a festményeket, aztán távolabbról, megint közelebbről, megint távolabbról. Végül ott maradt, távol. Egyszer valaki más is bejött a képbe. A személyzetis sápadt színekkel felvázolt arca. Nem tudta elhessenteni. A személyzetis behívta az irodába, és hivatalosan közölte, hogy leépítés miatt elbocsátják. Holnaptól.

Munka után olaszrizlinget rendelt a kocsmában. Rubens nem volt ott. Figyelte a tévében a meccset, Anderlecht, Borussia. Nevetett, majdnem olyan, mint hogy borissza. Aztán csak nézte a játékot. Nézett.

illusztráció | Peter Paul Rubens

Kókai János írásai a blogon | Kókai János írásai a Liget folyóiratban