Ahogy
ezeket az adriai fövenyen gyűjtött kagylókat,
az arcélek, szemek, szájak, holdas lények
igéző rajzolatait
fekete tollal továbbhuzigáltam és
finom, Van Gogh márkájú olajfestékkel kipingáltam,
hőálló ezüsttel villogóra vadítottam,
egyszerre csak azon kaptam magamat,
elgondolom,
milyen mulatságos volna,
ha kézműveimet visszahajigálnám
a tengerbe, s valaki-akárki véletlenül
megtalálná, kihalászná, s hökkenve nézné,
csak nézné, mi ez;

ha ráírnám verseimet az amorf, összeragadt szörnyecskék
hasára, hátára, falára grafittit tetoválnék,
az lenne ám a végletesen kifeszített véletlen
palackpostájára bízott üzenet,
a korhű, posztavantgard akció,
horribile dictu: diadal,
hogy a boldogtalan dal úrrá lett ekkora
valószínűtlenen,
szólhatna fesztelen, vuvuzelaként
fújhatná magát föl, föl a mindegy miben,
mert megvan a hogyan –
snitt!
Ha az internetbe veted, amit írtál, vagy könyvbe, akárhova,
nagyobb-e valaki-akárki
esélye rátalálni,
ugyan mennyivel?
 

illusztráció: Horgas Béla – Egy kifestett kagyló két oldala