Nem a semmi szó jelentésén vagy jelentéskörnyezetén elmélkedem, nem vagyok nihilkutató, de érzékelem – bizonyára mindannyian –, hogy egyre felületesebb életünkben milyen elképesztően fontos szerepe lett. A felnőtt–tinédzser kommunikációban különösen gyakran és a legváltozatosabb kontextusokban jelenik meg.

– Mi történt a suliban?
– Semmi.
A válaszadó nem enged bepillantást a maga rendszerébe – ezzel nincs mit kezdeni. És amikor a kérdezett a valóságnak megfelelően válaszol?
– Mit csinálsz?
– Semmit.

Ez első hallásra ugyancsak nyegle odavetés a felnőttben mindig heves indulatokat ébreszt, pedig érdemes higgadtan végigfutni rajta – mondhatni, könnyedén, ahogyan a felforrósodott aszfalton szaladunk, miután megszabadultunk a sportcipőtől.
A semmittevéshez nem kevés eltökéltség, sőt: elszántság, akaraterő, koncentráció és alapos előkészület szükséges, így végül is pozitív az üzenete. Akárkiből nem lehet profi semmittevő.

Az ember élete szakaszos ismétlődésekkel halad előre, a lazítás–megfeszítés, a nyújtás–összehúzódás ritmusában; az erőfeszítéseket abban a biztos tudatban éljük túl, hogy utána pihenés következik: a hosszú autózástól elfáradó vezető kávét, üdítőt ihat a parkolóban – a psziché egy darabig előlegezi az élvezetet, de ha ezek az örömök, sikerek elmaradnak, állandósul a fáradtság és rosszkedv.

A semmittevés szinten tartja az életet, illetve kísérlet az élet fenntartására. Micsoda akaraterő kell, hogy megfosszuk önmagunkat azoktól a termékektől és teljesítményektől, amelyek a kollektív összefogás jegyében születtek; mekkora merészség nem kivenni részünket a hullámlovaglásból, elterülni a fövenyen. Köszönjük szépen, nem kérünk a látványosságból, megelégszünk azzal, hogy a homok átpereg ujjaink között.

A semmittevő hosszú és szívós munkával emelkedik felül mindazon, amit embertársai szenvedéssel és fájdalommal tesznek magukévá; ez a homogén magatartásforma talán több energiát követel, mint gondoljuk – csak nélkülözi az erőfeszítéssel járó lihegést és agressziót. A semmittevő nem fut felesleges köröket; nem okul mások hibájából, mert nem foglalkozik velük.

Egy londoni agárversenyen történt. Az agarak annak rendje és módja szerint startoltak, és űzőbe vették a műnyulat; egy kivételével. Az leült, és a pálya közepén megvárta, míg a műnyúl visszatér hozzá – nyomában a lihegő-acsarkodó falkával –, akkor elkapta. Az elemzők azzal magyarázták az esetet, hogy az agár puszta rutinból cselekedett, pedig szó sincs erről. A semmittevők nagy családjába tartozott – hogy utána mi lett a sorsa, arról nincsenek információim.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban