Liget 2004/2 | Csalog Judit - TÜNETHORDOZÓK (részlet)
Füzesabony vasúti gócpont. Forgalmas állomásán sokan várnak csatlakozásra, esetenként órákig. A WC zárva, kulcs a büfében. Az utas szemérmetesen a pult mögött tevénykedő csapos elé járul, s fürkész tekintetétől megszeppenten rebegi, hogy pisilnie kell. Kérdésemre, miért ez az óvodásokhoz illő, körülményes és megalázó procedúra, a válasz: különben mindenféle hajléktalan használná a MÁV tisztán tartott (?) illemhelyeit. Újabb kérdésemre, hogy vajon kulturáltabb megoldás-e, hogy a hajléktalanok parkban, utcán, netán a váróterem elhagyott zugaiban..., a csapos türelmét vesztve rám mordul: mit szólnék, ha a lerondított ülőkéket nekem kellene tisztogatni.
Máshol, egy határszéli, szintén forgalmas állomáson, mikor a télre bezárt váróteremmel kapcsolatban szólok pár keresetlen szót, kereszténynek deklarált útitársam türelmesen elmagyarázza, hogy az odaszokó, a meleg helyen órákig elidőző hajléktalanok fenyegették kulturált utazásunk feltételeit: a helyzet, elhihetem, tarthatatlan volt.
A kisember, mint ezt környezetemben nap mint nap tapasztalom, nem együttérző a társadalmon kívül kerültekkel – a romákkal, hajléktalanokkal s mindenféle dezintegráltakkal –, sőt: sokszor nyíltan, gátlástalanul gyűlölködő. Ismerősömet, sokgyerekes, értelmes munkásembert próbálok a süteményt kunyeráló roma kislány iránt kicsit megpuhítani – a válasz: inkább most kellene felakasztani, mielőtt a szemétláda szülei nyomdokába lép. A szimpatizáns, a szolidáris értelmiségi jó esetben az életidegen hóbortosság hírébe kerül. Rosszabb esetben úgy vélik, azokkal tart, akik „odafönn”, jólétük és létbiztonságuk érinthetetlen magasában, a való életről persze mit sem tudva, az emberek sorsa iránt mérhetetlen közönnyel tetszelegnek a kirívóan hátrányos helyzetűek, az úgymond alja népek védnökeinek szerepében.
Visszatérve a füzesabonyi párbeszédhez: csakugyan, meddig lennék meggyőződéses humanista, ha a lerondított WC-fülkék takarítását nekem kellene abszolválnom? Nem tudom. Azt viszont annál jobban, hogy az együttélés napi, sokszor rendkívül súlyos konfliktusait kikerülni életidegen. És persze minél nehezebb fenntartani a konform kereteket – sokszor csak a rendezettség illúzióját –, a konformizmus és korlátoltság erőszak-készültsége ennek arányában nő. A kisember minibálbérért robotoló, korlátozott létfeltételek közé szorult, leértékelt életét minél inkább megutálja, annál gyűlöletesebb és irritálóbb számára mindenféle csőcselék, különösen mert úgy tűnik: a fantasztikus állami támogatások révén végső soron belőle, a kisemberből élnek a lecsúszottak. És mert ezeket az indulatait, hozzá még a megélhetési bűnözésből fakadt, szükségképp rasszistoid averzióit a megértés, a dialógus, a feloldás és a megbékülés fórumainak hiányában krónikusan nincs hol artikulálni, és mert a liberális értelmiségtől mit sem kap a rasszizmus és szívtelenség stigmáján kívül: mindezt a szélsőjobb s a körülötte feltünedező neonácizmus használja ki, csatornázza be.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt: jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
