„Teacher!” – hallottam a hívást a Bartók Béla út egyik török éttermének nyitott ablakából. A hang felé fordultam, s egy fiú állt ott zöld kötényben, szemüvegben. Csillogó szemmel nézett rám. A békéscsabai táborból ismertem, de találkozásunkkor már nem tanítottam menekülteket. A török fiú harmincas évei elején járhatott, alacsony, kedves ember. Annak idején is megdöbbentett a sorsa, mikor németül mondott néhány bemutatkozó szót. A németen kívül egyébként nem beszélt más idegen nyelven, s ezzel egyedül volt a menekültek között. Németül a börtönben tanult, ahol 11-12 évet töltött.
Gyerekként került rács mögé, férfiként szabadult. „Mi volt a bűne?” – kérdeztem. Röplapokat osztogatott. Olyan szelíden beszélt, éreztem, ez a fiú nem lehetett bűnöző. Milyen hatalmi önkény rendelkezhet úgy, hogy valakit röpirat-osztogatásért tizenkét év rabságra ítéljenek? Milyen következményei lehetnek ennek? Tizenkét év! De a török fiú tekintetében nyoma sem volt bosszúvágynak, még lázadásnak sem igen. Az egykori forradalmárból nem maradt semmi – ha ugyan forradalmár volt valaha. Inkább minden helyzetet elfogadó, nyugodtan mérlegelő embernek tűnt.
Az első adandó alkalommal olajra lépett Törökországból. Aztán a világ más tájára kerülve bizonyára észrevette, hogy az ott élők mentalitása sem egészen más. Mintha a „szabad ember” fogalma azt jelentené: szabadon büntet, „felülvizsgál”, „engedélyt ad”, büszkén hivatkozik bűntelenségére – a „szabad ember” törvényeket szab, előír, nemzeti ünnepein az erőszakkal kivívott szabadságot magasztalja.
A dicső múltat, amit magáénak tulajdonít anélkül, hogy bármit tett volna érte. A kisajátításnak ezt a módját mindjárt hivatkozási alapnak is tekinti, hogy a hatalom birtokosaként ítélkezzen, törvénykezzen, kegyelmet adjon – befogadjon vagy kirekesszen. És gyanakodjon, senkiben ne bízzon meg. Az én törököm tehát nem lázadt. De kért. Tartózkodási engedélyt. Nem kapott. Bölcsességből-e vagy egyszerű kényszerből egy budapesti török étterem-láncnál vállalt munkát. Feketén – természetesen. Minek menjen tovább? Mindenütt ugyanabba ütközne.
Ezzel le is zárhatnám a történetét, ha a napokban nem kérdeztem volna róla ugyanabban az étteremben, amelynek ablakából rám köszönt. „Németországban van! A magyar feleségével!” – válaszolt a török szakács, és öröm csillant a szemében, ahogy kiejtette a nevét. Lám, ő is kedveli az én törökömet! Egyszerre összekötött minket az emlékezés jó érzése.
(illusztráció: Bálint Endre | Kompozíció hal-motívummal)
További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.
