Bajok vannak Amerikában és Európában is. Az Egyesült Államokban a munkanélküliek aránya 9%, Európában áprilisban 9,4%, az euroövezetben 9,9%. Portugáliában 12,6%, Írországban 14,7%, Spanyolországban 20,7% és Görögországban még ennél is magasabb.
Vajon mit tesznek a kormányok a tarthatatlan helyzet enyhítésére? Ahogy én látom, vajmi keveset. Az Egyesült Államokban a konzervatív politikai erők hatalma olyan mértékű, hogy még a liberális és józan politikusokat is jobban érdekli a költségvetési hiány és a nemzeti adósság, mint a munkanélküliség felszámolására tett megfelelő lépések. A kamatok csökkentése általában élénkíti a gazdaságot, mert ha olcsó a hitel, a vállakozások beruháznak, és a fejlesztések serkentően hatnak. De az Egyesült Államokban a kamat már történelmi mélységet ért el, ennél nem lehet alacsonyabb. A legrövidebb lejáratú állami kötvény kamata 0,045% – gyakorlatilag nulla. Az Egyesült Államok a közgazdászok által „likviditási csapdá”-nak nevezett helyzetbe került. Ilyenkor kézenfekvő növelni a kormányzati kiadásokat például egy átfogó közmunka programmal. A költségvetési hiány és a nemzeti adósság miatt aggódó politikusok azonban hallani sem akarnak ilyesmiről, bár autóútjaink rettenetes állapotban vannak, a repülőtereinket bővíteni kellene, a légiirányítási rendszerünk ósdi, és az alternatív energiatermelés terén erősen lemaradtunk.
Európában sem jobb a helyzet. Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke nemrégiben kiejlentette, hogy „ébernek kell lennünk”, ami azt jelenti, hogy a közeljövőben – talán már júliusban – emelkednek a kamatok. Úgy tűnik, aggódik az infláció miatt, pedig az euroövezetben az infláció éves szintre kivetítve csak 2,7% volt májusban. Felmerül a kérdés, hogy felelős emberek (vajon tényleg azok?), miért aggodalmaskodnak annyit az infláció miatt. Paul Krugman, a Princeton Egyetem Nobel-díjas közgazdásza, a New York Times rovatszerzője szerint a kormányzati költségek csökkentése, a mértékletesség bevezetése, és az ebből fakadó munkanélküliség figyelmen kívül hagyása a nagy kötvénytulajdonosok érdekét szolgálja: a gazdagokét és a bankokét.
Az infláció a hitelezők érdekeit sérti, azokét, akik kötvényeket vásároltak. Ha emelkednek az árak, amikor a hitelezők visszakapják euróikat vagy dolláraikat, ugyanaz az összeg már kevesebbet ér. Ha az infláció elér egy bizonyos szintet, a kamatokat szabályozni kell, hogy a túlpörgetett gazdaságot megfékezzék. A kötvénytulajdonosoknak ez is rossz, mert a kötvények kamatát nem százalékban fejezik ki, hanem meghatározott éves euro- vagy dollárösszegben. Ha egy 100 eurós kötvényre évente 5 euró a fix kamat, és a kamatlábak közben 10 százalékra nőnek, a kötvény ára 100 euró alá süllyed. A kötvénytulajdonosokat így komoly veszteség érné – a mértékletesség, a kormányzati költségek csökkentése tehát biztosítja, hogy még csekély mértékű infláció se lehessen, sőt, éppen ellenkezőleg: a jelenlegi amerikai és európai kormányintézkedések miatt defláció fenyeget.
A kapzsiság mindennél erősebb, és nagy baj, hogy a társadalom legkapzsibb rétegeinek elég hatalma van, hogy megvalósítsák céljaikat. De miért nem halljuk a munkásokat képviselő populisták hangos tiltakozását? Sajnos, közülük is túl sokan elhitték a konzervatív álláspontot, hogy a gazdaságnak úgy kell működnie, mint a családi háztartásnak, és óvakodni kell a túlzott eladósodástól. A kisebb, komoly adósságokkal küzdő országok (Görögország, Portugália, Írország és Izland) kivételével nem ez jelenti az igazi veszélyt: a munkanélküliség sokkal súlyosabb probléma. De nem remélem, hogy a hivatalos álláspont megváltozik. Ahogy Friedrich Schiller írta: „A butaság ellen az istenek is hiába küzdenek.”
(illusztráció | flickr.com)
